A parancs, a „prikáz” nem pusztán utasítás. Több annál. A parancs dokumentum, mely szabályokat tartalmaz: szabályozza a szabályok szabályosságát szabályozó szabályokat. Mikor az egyszerű nép tekintetét a parancsra szegezi, a fehér papírra nyomtatott fekete betűk megelevenednek, s testet ölt bennük valami magasztos, mint az égből alászálló ige, mely földi halandó számára bonyolult, érthetetlen és átláthatatlan.

De a parancs az parancs. A parancs és annak minden betűje megkérdőjelezhetetlen: sem elvenni, sem hozzátenni ahhoz nem szabad. Ha valaki arra vetemedne, hogy a parancs valamely pontját megvitassa, abból bármilyen logikai vagy morális következtetést vonjon le, az jobb, ha számol küzdelmének kilátástalanságával. Az ilyen tömegviselkedéstől eltérő magatartásra a hatalom szemforgatással és hideg arroganciával sújt le.

Maga a parancs nem organikus, nem testközeli, mivel nincs köze az emberhez, ehhez a testtel és lélekkel rendelkező földi lényhez, és ez tükröződik minden elemében, hierarchikus rendben megkonstruált szövevényes nyelvezetében. Mintha nem is emberek hozták volna létre, az az érzésünk támad, mintha valami idegen civilizáció próbálna velünk kapcsolatot létesíteni a maga bizarr kommunikációs formájában.

A parancsot olvasva arra gondolunk, vajon kiknek szánták ezt az olvasmányt? Emberi ésszel felfogni nem lehet, és hiábavaló is lenne ezzel kísérletezni. Aki mégis megpróbálkozik a parancs megfejtésével, azt a körülvevők többsége áhítattal fogja szemlélni, mások kinevetik, egyesek szinte hősként fogják tisztelni. De a lényeg nem a parancs szövege. A lényeg a parancs tekintélye és hatalma.