A harminckét éves Szelíd Bálintot mindenki jól nevelt, szende gyerekként ismerte. Ő volt a Lakók kedvence: mindenkinek előre, napszaknak megfelelően, hangosan köszönt; az idősebb lakókat az ajtóban előre engedte, munkából hazafelé menet pedig mindig bevárta a délutáni szieszta utáni bevásárlásból hazaérkező Mari nénit, hogy felsegítse csomagját a negyedikre. Bálint ezt sosem valamiféle nyűgnek élte meg – egyenesen kötelességének érezte segíteni a lépcsőház lakóit minden tőle telhető módon. Segítőkészségét Mari néni mindig hálás pillantásokkal jutalmazta, egy-egy nehezebb csomag esetén pedig még egy forró puszit is lehelt Bálint arcára. Kiserkenő bajusza ilyenkor megcsiklandozta Bálint borotvált arcbőrét és egy kis jóindulatú púdert is rajtahagyott.  De édes gyerek ez a Bálint! Hát ez a Bálint, ez olyan jó gyerek! Bár minden fiatal ilyen lenne!

Bálintra soha senki nem panaszkodott. Tehették, hisz nem sok vizet zavart: különösebb hobbija nem volt, barátnőről nem is álmodott. A lányoktól amúgy is tartott egy kicsit. Mindig is furcsáknak, idegennek tűntek számára. Értetlenül csodálta a zenét üvöltető, lépcsőházban dohányzó, éjszakánként ki-kimaradozó, kocsma előtt smároló kortársait. Minek neki ilyen hóbortok? Olyan finom krumplistésztát úgysem tud neki készíteni senki, mint anyukája. Senkit sem szeretett jobban, mint az édesanyját. Megfogadta neki, hogy rajta kívül egy nő sem lesz az életében. Bálint egyedüli elfoglaltságát számítógépes játékok tették ki. Amikor hazaért a hivatalból, csendben, akkurátusan leült a kanapéra és elővette laptopját, hogy maradék szabadidejében szenvedélyének hódoljon.

Egy csütörtöki este Bálint szokás szerint laptopja előtt görnyedve múlatta az időt, belefeledkezve a CS:GO-ba. Fülhallgatóján elfojtott hangerőn ciripelt a death metal, amikor megszólalt a csengő. Hosszan, kíméletlenül, vad dörömbölés kíséretében. Bálint szempillantás alatt letette a fülhallgatót, kikapcsolta a zenét és felállt, hogy amorf testét átvonszolja az előszobába és ajtót nyisson. Szíve hangosan lüktetett, kínzó gondolatok lettek úrrá rajta: vajon minden apró morzsát összeszedett a konyhában? Nem maradt-e egy kósza hajszál a mosdókagylón? De már nem volt ideje ezen meditálni, mindennemű jobbító szándék megvalósításához késő volt: a látogató kíméletlenül ráfeküdt a csengőre és mintha már egy kulcs is betévedt volna a zárba: csörögve, hangosan matatva, türelmetlenül próbálta kinyitni azt. Lélekjelenlétét megőrizni igyekezve Bálint gyors mozdulattal párhuzamos rendbe állította az előszobában lévő cipőket és papucsokat, majd óvatosan kinyitotta az ajtót.

- Bálintkám, hogy vagyunk, hogy vagyunk? – nyomult be zihálva a vörhenyes hajú főbérlő asszony, "Pumukli" (leginkább rá hasonlított), aki minden további szó nélkül a konyha felé vette az irányt – Hol a pénz? Bálintkám, hol a pénz? – gagyogta, miközben nyögve kihúzott és elfoglalt egy neki tetsző konyhaszéket.

- Egy pillanat, máris hozom – szólt megszeppenve Bálint – nem tudtam, hogy ilyen korán itt tetszik lenni…

- Nem tudtad? Én mindent tudok – somolygott Pumukli fanyarul – tudod, Bálintkám, én időmilliomos vagyok, nekem mindenre van időm. Például arra is, hogy körbenézzek kicsit a lépcsőházban, mielőtt feljövök. És tudod, mit találtam, Bálintkám? Ezt! – zsebéből egy használt gumióvszert húzott elő – Tudod hol volt? Na, hol…? A postaládában. Azt ne mondd, hogy nem te hagytad benne!

- Hogy lennék én, Asszonyom, nincs is hozzá kulcsom, nem tetszett hozzá adni… - dadogta Bálint elsápadtan.

- Ne kötekedj, Bálinktám, ne kötekedj. Tudom ám én, milyenek a fiatalok! Én is voltam fiatal, ó, ha újra az lehetnék… – merengett el – Valld be, hogy ide jár! – váltott ismét parancsoló hangnemre – Láttam ám, nagyon szép csinos kis hölgyemény, ide jár hozzád! Jellemzően az esti órákban, hét és kilenc óra között, de napközben is találkoztam már vele a városban, nem is egyszer.

- Nem tudom, miről tetszik beszélni, nekem anyukámon kívül senkim nincs… - mentegetőzött Bálint.

- Mikor takarítottál utoljára? – váltott témát Pumukli, bütykös ujját végigsimítva a konyhaszekrényen – Hogy néz ki ez a pult?! Mit keres itt ez a morzsa?! Halljam!

- Elnézést, kérem, ne haragudjon – hunyászkodott meg Bálint – nemrég értem haza és még nem volt időm letakarítani… De tényleg, meg fogom csinálni, ígérem! – Bálint a szégyenérzettől még jobban összegörnyedt.

- Tudod, hogy nem így adtam oda a lakást. Azt is világosan mondtam, hogy ide nő nem jöhet. Nem emlékszel már rá, igaz?Ez az előszoba sem így nézett ki és a tükrön is láttam néhány maszatos foltot, elmosogatva sincsen – méltatlankodott Pumukli. Bálint átadta neki a lakbért, Pumukli fejét kissé felemelve és szemüvegét orrára helyezve, ujjait benyálazva számolta mohón végig, mielőtt tigrisbőr pénztárcája rezzenéstelenül elnyelte volna a bankjegyeket - Jaj… na, nézz oda, majdnem összeragadtak. Most vetted fel? Képzeld múltkor is hogy jártam, a gyerököm hozta nekem a pénzt és alig tudtam megszámolni, olyan újak voltak.

- Igen, kérem. Tetszik tudni, innen az automatából.

- Ez a kabát kié?!

- Anyukámé…

- Láttam ám anyukádat a múltkor, itt volt nálad, igaz? Mondtam neki, hogy büszke lehet, hogy ilyen jó gyereke van.

- Igen, meglátogatott. Hozott nekem egy kis borsófőzeléket.

- Vizet használta?

- Igen, de csak kézmosáshoz…

- Te Bálintkám – váltott bizalmas hangnemre Pumukli – azt az óvszert tényleg nem a kis barátnéd hagyta itt? Vagy csak nem egy fizetős, esetleg? – csontos, hideg kezét Bálint vállára helyezte, ujjait finoman feljebb csúsztatva a nyakán. Bálint libabőrös lett, kicsit zavarba is jött. – Nagyon szép fiatalember lettél, Bálintkám, igazán megérdemelnél már egy szép leánykát, illene már találnod valakit – negédeskedett – Tudom, hogy sok a stressz, még ha te magad sem érzed még. Felnőtt ember vagy, nem vagy már gyerek. Tudom ám én, hogy nehéz, jó lenne levezetned valahogyan. Esetleg megegyezhetnénk egy alkuképes árban, ha érted, mire gondolok.

- Nem értem, mire tetszik gondolni – felelte Bálint bátortalanul.

- Na majd beszélünk még, Bálintkám. Én most megyek, hívott a fiam, nemsokára jön haza az új mercijével Belgiumból. Itt fog befektetni, tudod, most nagyon szépen csörögnek itt a kamatok. Na pusszantalak, Bálintkám, rosszat ne halljak felőled! Mert már megint szóltak a lakók, hogy hangosan horkolsz, zavarod őket!

- Többet nem fordul elő, Asszonyom! Köszönöm, hogy zavarni tetszett, kezit csókolom, viszontlátásra.