- Megtalállak, te mocsok! – dobogott hevesen az apró, fekete hajú lány szíve, miközben Szárszó egyik szűk utcáját szelve elhaladt a büfé előtt. Wednesday-re emlékeztető sminkje reggel még cukormázként csillogott, mostanra azonban menthetetlenül szétcsúszott és leginkább egy pasztelfestményre emlékeztetett.

Démonszerű, rideg, őszi fuvallatként tovaszálló megjelenése komikus ellentétbe bonyolódott ziláltan verejtékező, kipirosodott arcával, melyre az utcasarkon bandázó tizenévesek fittyet hánytak. Csupán az égbolt magaslatán ragyogó nap nézett le sajtostejfölös-mámorosan az olajzöld tópartra, elmélázva az egyszeri kisember azon gyarlóságán, mely szerint hideg és esős évszakokban e táj elkerülendővé, mi több, szitokszóvá válik. Ilyenkor bezzeg nyüzsög a sok nép! Önérzetesen nézett körül, keresvén egy jókora felhőt, mely tartós búvóhelynek ígérkezne, hogy a földi halandóknak egy kis bosszúságot szerezzen. Ennyit igazán megérdemel a búfelejtésben ragadt, boroskólától és hétfőreggel-szorongástól elhomályosult, tompa csőcselék! Mivé lett az általuk iránta érzett és tanúsított tisztelet, odaadás és megbecsülés? Letűnt korok balzsamosan megidézett szkarabeusz-árnyjátéka csupán. Ma már az égitestek vannak az emberért és nem fordítva… Nincs igazság. És még egy fia felhő sincs az égen, hogy vágya teljesülni látsszon.

Eközben a lány zaklatottan és dühöngő tajtékkal szedte a napszítta, térképpé repedezett betonjárdát. Rendíthetetlen babonás lévén általában módszeresen ügyelni szokott arra, hogy egyetlen úthibára se lépjen rá. Cipője szinte égett a talpa alatt, mintha csak lávát taposna, a tükörtojásra sült aszfalt a napnál is jobban perzselte fehér bőrét. Ám most ezek a tényezők egy cseppet sem zavarták és még kényszeres szokására is fittyet hányt. Csak egyetlen, dühtől eltorzult, feketelyuk tömegével vetekedő, tintapacává sűrűsödő cél lebegett pszichéjének sötétbe borult égboltján. Egy pillanatra megállt. Ez az a hely, ahol utoljára látta őt. Úgy nyalta-falta azt az undorító csöpögő cukorszirupot, mintha nem lenne holnap. A tölcsér is csak úgy ropogott a foga alatt. Felsejlett előtte az a gúnyos ördög-kacaj, minden baj okozója, amely belerángatta ebbe a kapzsi kofák által rásózott lejárt szavatosságú naptejillatú haláltánc-örvénybe.

Mázsás súlyokat érzett lábára akasztva. Mintha azt duruzsolnák jóllakott méhekként: nem szabadulsz! Marasztaló, bolyongó, izzó betonrengeteg, pszichedelikus álomba ringató nyárfák édes illata. Az nap még mindig kíméletlen bíróként trónolt felette, egyetlen enyhítő körülményt sem tűrve, amely megmenthetné a lelkét. Soha nem találja meg. Miért is találná? Hiszen ennek már vége. Akkor is meg kell találnia! Ismét bevillant előtte, miért is van itt. Miért jött vissza Budapestről, abból a züllött, poros, csörömpölő sörösüveges-ittasan sikoltozó koszfészekből, örökös küzdés-nyomorból az intellektuálisan alacsonyabb nívón álló elemekkel, akik valamiért mégis olyan nagyra tartják magukat. Amúgy is el akart jönni. El kellett jönnie. A bosszú ehhez csak alibi, pótcselekvés. Úgysem megy vissza oda. Soha többé… Nem merte beismerni magának, hogy még mindig érzi azt a rohadt parfümöt, amit akkor. Mementója annak a viharos napnak, amikor a srác ránézett és úgy érezte, minden porcikája a mennybe kerül. Ennyi maradt belőle – egy homályos emlék. Az illata beitta magát a bőrébe. A gondolataiba.

Térde hirtelen megremegett és úgy érezte, ha most valaki hozzáérne, összecsuklana. Túl sok düh volt benne. Vagy inkább félelem. Hogy talán már meg sem ismerné őt. Hogy talán nem is a bosszúért jött, hanem mert egy része titokban abban reménykedik: ezúttal más lesz a végkifejlet. De mit mondana neki, ha most előbukkanna a tömegből? „Hogy volt képed?” Vagy inkább: „Miért nem kezdeményeztél?” Vagy talán csak: „Kérlek, mondd, hogy hiányoztam”? Nem, ez tiszta őrültség. Megrázta magát, nem volt idő gyengeségre. Nem szabad feladnia. És ha megtalálja, akkor majd eldől minden. Akkor végre elengedheti – vagy végleg elveszhet benne.

* * *

- Te itt állsz? – szólalt meg egy hang egy partot bámuló pocakos férfi mögött a Falatozó nevű büfénél. Hátrafordult. Egy huszonéves srác állt előtte, aki úgy festett, mintha egy Simpson-figurát kereszteztek volna egy örök kamasszal. Star Wars törölköző a csípőjén, fején rózsaszín partiszemüveg.

- Nem bazmeg. Ott, túloldalt - válaszolta, kezével Badacsony felé intve miközben a másik kezében lévő cigisdobozt a zsebébe csúsztatta.

- Én viszont rendelnék – vetette oda a srác, aztán már a pultos felé fordult: – Hellóószia! Egy virslis lesz, ketchup is jöhet rá.

- Az plusz 400 lesz – jött a monoton válasz az unott tekintetű tinilánytól.

– Tavaly még csak 300 volt... – jegyezte meg incselkedve, de azért kifizette a maradék, anyjától kapott pénzéből, majd mohón elvette az olajszagú virslit a tocsogó papírtálcán, amihez akaratlanul is hozzáragadt egy-két tétova szalvéta.

Leült a teraszra, és nekilátott. Evett, jóllakott, majd elégedetten hátradőlt és nézte a strandolókat. Egyszer csak egy feketébe öltözött lány jelent meg, aki kilógott a tömegből a sietségével.

– Jé, a bolond csaj... – mormogta a srác meglepetten. Szája flegmán mosolyra húzódott, majd felállt és elindult vissza a partra, hogy megkeresse ottfelejtett Adibas papucsát.