Egy heteró, aki már látott meleget, áll szemben egy másik heteróval, aki csak olvasott róla. Mindkettőjük hallott már a banánról, de még egyikük sem kóstolta és hevesen vitatkoznak arról, milyen az íze. Az egyik tele van előítélettel és valami megmagyarázhatatlan, elemi félelemmel, hogy a szivárvány színeinek puszta látványától valami szégyenteljes dolgot követne el – demonstratíve kicsit távolabb is húzódik beszélgetőpartnerétől –, míg a másik teljes átéléssel beszél a melegek érzékeny lelki világáról, miközben a pénisz puszta látványától is viszolyog.

Hiteles ez? Nyilván ilyenkor jön a duma, hogy „miért ne képviselhetné a melegek jogait egy nem meleg?”. Képviselheti. Mint ahogy én is képviselhetem az elnyomott mianmari rohingják jogait, maximum nem tudom annyira beleélni magam a helyzetükbe, mivel nem tartozom közéjük. Egy általam alapított jogvédő szervezet, ami nekem jól fizető munkát adna, talán segítené az átélést és megadná a kellő moticáviót. A részesedésből vett terepjárómba beülve egy könnycseppet mindig elmorzsolnék értük.

Ha valaki a pride-ra melegként ki mer menni (miért ne tehetné?), akkor merje lefolytatni a rá vonatkozó társadalmi diskurzusokat is. A felvállalás valahol itt kezdődik. Nem ott, hogy kimész egy olyan rendezvményre, ahol te vagy az ünnepelt. Ezzel itt, a 21. századi Európában semmilyen érdemleges kockázatot nem vállalsz. Nem fognak tarkón lőni vagy lecsukni, mint azt a világ bizonyos országaiban tennék. Lehet, hogy az utcán, ha felismernek, csúnyán fognak rád nézni, esetleg néhány ismerősöd kerülni fog. Kire nem néztek még csúnyán? Az utcán amúgy is átlépünk mindenki felett, aki egy kicsit máshogy öltözködik, rongyosabb cuccban jár vagy nem olyan előnyös testi adottságokkal rendelkezik. Nem adjuk át a helyet a metrón, csak mert várandós, és akkor mi van, mit képzel? Ha nem látszódik eléggé, fellökjük, mert nem áll el az útból „a büdös proli”. Nem kell hozzá melegnek vagy cigánynak lennie… Augusztus 20-án elmenni megnézni a tűzijátékot és magyarnak érezni magunkat nem egy nagy vállalás, mint ahogy a pride-on szívárványos zászlót lobogtatni sem az. Szögezzük le, hogy sem az, melyik kukoricásban ejtett le a gólya, sem az, hogy kit, mit és hogyan szeretsz, önmagában nem érték és nem ad okot a büszkeségre. A hozzáadott érték számít, egy csomó olyan dolog, aminek semmi köze nincs a szexuális orientációdhoz.

Bár látszólag mind a szexuális kisebbségek bármijéért is küzdő, mind a normalitás dobogójára magát helyező és azt kisajátító konzervatív kurzus világmegváltó és emberiségjobbító szándékkal száll ringbe a maga igazának érvényre juttatásáért, ez egyik oldal részéről sem valósul meg. Ehelyett az történik, hogy a politika olyan helyre teszi be a kezét, ahol semmi keresnivalója, hogy szavazatokat termeljen és még inkább megossza az – egyébként óriási károkat okozó – kereskedelmi média, a reklámok és a pornó által diktált, követendő példakánt beállított világot hajszoló társadalmat. Ilyenkor mutatkozik meg az, hogy a politika képes a végsőkig elmenni azért, hogy akár a kisebbik rossz árán is az adott érdekeltségű csoport kerüljön ki győztesként. Mindezt úgy, hogy közben alattomosan kihasználja az emberek tájékozatlanságát, személyes konfliktusait, hálószoba-sérelmeit. És ez sokszor ellenkező irányú reakciókat eredményez, mint a törekvés maga.

Más. Kell-e, hogy legyen normális anya és apaképe a gyereknek? Igen, ez egy nagyon fontos feltétele annak, hogy egészséges gondolkodású – akár meleg! – felnőtté váljon. De ezt nem lehet paragrafusokkal elérni. Alkotmányba iktathatjuk, de attól nem fog megszűnni a családi erőszak, az előítélet, a tájékozatlanság, és önmagában a demográfiai mutatók sem fognak pozitív irányba elmozdulni. „A hülye buzi, hogy rohadna meg”. Mi áll ezen indulatok mögött? A legtöbb ember alapból kinézi azokat, akik az átlagtól eltérnek. Egy olyan törvényt meghozni, amely a többség ösztönös indulatait legitimálja, olyan mint ha az alkoholt tennék ingyenessé: mámorító. Lehet, hogy egy ilyen törvénnyel a többség szavazatait be lehet zsebelni, de hogy egészségesebb nem lesz tőle a társadalom, az garantált.

A legegyszerűbb, legkézenfekvőbb kérdések megválaszolásával sokmindent orvosolni tudnánk, valamiért ezeket mégsem tesszük fel. Nem tesszük fel a kérdést, hogy a vécéülőkével meg a mosogatással van-e a tényleges konfliktusunk, vagy az emberi kapcsolatainkkal, esetleg mi magunk érettek vagyunk-e egyáltalán egy párkapcsolathoz, házassághoz? Mi az oka annak, hogy egyre több a válás, a párkapcsolaton belüli konfliktus, a magányos ember? Hogy egyre több a depresszióval, öngyilkossági hajlammal küzdő tinédzser? Hogy egyre többen csúsznak le? Biztos, hogy az érzékenyítés, a szélsőségek kényszerű elfogadtatása a legégetőbb kérdés, miközben egy átlag heteró tinédzsernek sincs megfelelő szexuális kultúrája? A szülő tabusít, mivel feltehetőleg ő sem tud olyat mondani a gyerekének a témáról, amihez ne lenne elég ötpercnyi pornózás. Vagy beleszarik és a gyerek azt csinál, amit akar, aztán majd rohan a gyerekkel eseményutániért. Most az állam magára vette a feladatot, a maga demagóg és jól kiszámítható módján, ahogy ez tőle várható. Miért volt erre szükség? Gesztus a keleti partnereink felé? Vagy gesztus a magát nem eléggé képviseltnek érző, szavazóképes heteró többség felé? Kár, hogy nem ezekről a kérdésekről folyik a párbeszéd.