Az erdő széli út mentén állt egy csipkebokor. Kora ősz lévén virágait már elbontotta, termését még nem csípte meg az első dér. Az enyhe eső jót tett neki, felfrissülve, kivirulva várta sorsa beteljesülését, hogy gyümölcsével megajándékozza az arra járókat.
Egyik nap déltájt arra tévedt egy fiatalember, kezében egy csokor virággal. Bohéman, fütyörészve lépdelt a napfényben rikító földúton. „Miféle gaz ez?” – morfondírozott magában. Közelebb lépve meglátta és felismerte a narancsban pompázó növényt. „De hiszen ez csipkebogyó!” – közelebb lépett és óvatosan levett egy szemet a hozzá legközelebb eső ágról. Szájába vette, megízlelte és azon nyomban grimasz jelent meg az arcán, mint aki citromba harapott. „Mily keserű, éretlen. Kár is volt ezért letérnem az útról”, kiáltott fel csalódottan és elhajította a termést. Majd azzal a lendülettel továbbállt.
A nap már magasan járt az égen, amikor egyszer csak egy fiatal társaság tűnt fel az úton. Az idősebbik, meglátva a bokrot, egyből odarohant. „Nézzétek, csipkebokor!” – kiáltott fel – „nem is láttam még errefelé ilyesmit. Igazi ritkaság, gyertek, nézzük meg, hátha már ehető!”. A többiek vonakodva, de követték. Közülük csak a legidősebb ismerte a növényt, így mindjárt kiselőadást kezdett tartani annak jellemzőiről. „A csipkebogyó, avagy Rosa canina magyarul a vadrózsa nevet is viseli. Ifjúkorában szemet gyönyörködtet, amikor pedig beérik, termését beáztatják vagy teát készítenek belőle és mindenféle nyavalyát gyógyítanak vele. Köhögést, lázat, fejfájást csillapít, a benne lévő ásványi anyagok pedig jótékony hatással vannak az emberi szervezetre” – egy kis csipesszel leszakított egy szem bogyót, teátrális mozdulattal felmutatta, majd folytatta: „egyetlen szem több vitamint tartamaz, mint bármely kémiai úton előállított kapszula, hatékonyan fokozza a szervezet védekezőképességét, ellenállását a betegségekkel szemben”. A társaság egy része unta a sok beszédet és szétszéledt, mások ott maradtak a bokor mellett és áhítattal hallgatták vagy épp szemügyre vették a bokor leveleit. „Te ilyen sokat tudsz róla?” – kérdezte egyikük. „Persze, hiszen ezt tanulom, biológusnak készülök” – húzta ki magát a legidősebb „nekem ezt tudnom is kell” – tette hozzá és arca csak úgy sugárzott a büszkeségtől. Kis idő múlva a társaság elindult, folytatva útját, majd lassan elnyelte őket a sűrű erdő, mígnem hangukat sem lehetett már hallani.
Forgalmasnak ígérkezett ez a nap, mert kis idő múlva egy öltönyös ember is feltűnt – szokatlan teremtés ezen a csendes erdei tájon. Aktatáskával a kezében mereven lépdesett a poros úton, vigyázva arra, nehogy összepiszkolja fényes lakkcipőjét. Láthatóan nem volt ínyére a környezet, legalább olyan idegenül érezte magát, mint amennyire idegenül hatott a megjelenése. Megállt, hogy kifújja magát. Táskáját akkurátusan letette, elővett egy kendőt, hogy megtörölje izzadt homlokát, majd nyakkendőjét megigazítva indulásra készült. Ekkor megpillantotta a csipkebokort. „Hm, micsoda üzleti lehetőség. Érdemes volna hasznát venni” – ez volt az első gondolata. Közelebb lépett, megvizsgálta, majd elővett egy füzetet és valamit feljegyezett benne, majd továbbindult.
Telt-múlt az idő. Sem a fiatalember, sem a hangos társaság, sem az üzletember nem járt többé a csipkebokor közelében. Egy fagyos novemberi estén egy vándor haladt az erdő felé vezető kis úton és meglátta a csipkebokrot. Fáradt volt, a ház körüli munka kimerítette és mindennél jobban vágyott már egy kis felfrissülésre. Nagyon megörült, amikor az esti homályban derengeni látta az apró pirospozsgás bogyókat. Odament, szedett néhányat magának, hogy teát készítsen belőle, magában köszönetet mondott a természetnek, majd folytatta útját. A bokor küldetése így beteljesedett.
