„Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek!" /Karinthy Frigyes/

„Itt voltunk…” – olvasom a liftajtón, és ahogy kinyílik, tétován belépek. Amikor becsukódik mögöttem az ajtó, egyszerre minden elcsendesedik; csupán a szívem lüktetését érzem, mely tompítja az érzékelésemet. Átfázott testem még mindig az utca fagyától borzong.

Egyedül maradtam a gondolataimmal. Felfelé menet alkalom nyílik arra, hogy befelé forduljak. Nincs sok időm... A hatodik emeleten megállva vesémbe fúródó tőrként sejlenek fel az emlékek. Lélegzetvisszafojtva szállok ki a kopottas, dohos, gyéren megvilágított folyosóra. Eszembe jut, hogy akkor nem gyújtottunk fényt – az utcai lámpák fáklyaként pislákoló balzsamos fénye megmagyarázhatatlan, földöntúli melegséggel töltötte el lényünket. Akkor minden más volt. Úgy tűnt, mintha egy filmforgatáson lennénk, ahol mi vagyunk a főszereplők, és miután elkészül a felvétel, feltesszük a filmszalagot a polcra. Most mintha levenném, letörölném róla a vastag port és újrajátszanám a szalagot... Látom, ahogyan a haját fésüli, míg én rágyújtok, azután nevetve nézegetjük egymás tenyerét, mint életünk térképét. Helyek rajzolódnak ki, ahol sohasem jártunk: kerek kavicsokkal és színes törölközőkkel tarkított tengerpartok; sirályok, holdfényes éjszakák és némán kiáltó sarki fény; üres ház, tengerre nyíló kilátással; fekete-fehér fényképek; vihar utáni csend, nyugtalanság és szorongás... Mi történik velem? Talán csak az idő múlása űz játékot az elmémmel. A mai napból is csak arra a kiszámíthatatlan tekintetű nőre és a mindent átitató, ólomnehéz, fagyos levegőre fogok emlékezni. Megérkeztem. Itt vagyok.

„Itt voltunk…” – jut eszembe újra a felirat. Hátrafordulok, mintha attól félnék, hogy valaki figyel – nincs itt más rajtam kívül. Ösztönösen benyúlok az ablak melletti résbe – azon az oldalon, ahol a három, lövedék okozta lyuk tátong – keresve valamit, de nem találom. „Pedig még mindig nem javították ki, egészen biztosan itt kell lennie” - gondolom zaklatottan. Azonban valami egészen más kerül a kezembe, mint amire számítottam: egy papírboríték. Zavartan kinyitom, előhúzom a tartalmát és beleolvasok:

„Ki vagyok én? Értelmiségi vagyok – „értő”, de nem „-ségi”. Vidékről városba, városból metropoliszba felavászkodott, bábuska-portásokkal, újévi búfelejtésből hazafelé hömpölygő arctalan tömegben elvegyülő, tányérsapkás díszbohócokkal viaskodó, örökös szélmalomharcban álló, székfoglalóját kereső, de el nem fogadó, hazáját örökké kereső-kutató honfoglaló. Jómagam olyan vagyok, mint a harangozó, akit egy holló szárnyával megsértett. Ködtenger felett álló vándorként bámulom a közömbös eget és a borókával benőtt lejtőt. Nem fáj gyászolnom e tájat, miközben az ürességbe merengek. Sugárzó tekintet tragikus melankóliája. Még most sem bírok szabadulni lelkem halál feletti néma, diadalittas kacagásától. Győzni fogok! – e gondolatra liánként fonódnak a kétely minden érzékszervet tőrbe csalni vágyó démonai. Álmomban sötét fenyőrengeteget, remegő köveket és medvetalpat látok; nem más ez, mint a pokol kertjének bejárata, makacs lelkek hontalan tévelygője. Látom az ördög – időm gyilkosának – fintorát. De az örökkévalóság egy szál őszirózsát ad nekem, és azt mondja: „A világ egy olyan műhely, ahol mindenki a maga sorsának kovácsa – lépj hát be és vedd birtokodba az üllőt.”

Felsóhajtok, lassan összehajtom a papírt, majd visszateszem a helyére. Hívom a liftet. Beszállok. Elindulok lefelé. Ismét a földszinten találom magam. Lopva visszanézek – a lift ajtaján mindössze egyetlen papírfecni díszeleg: „A lépcsőházban dohányozni tilos!”. Mosolyogva, megkönnyebbülten lépek ki az utcára. Szabad vagyok.