A semmi-nem-jó utazó jóléti társadalmak által kitermelt jelenség. Ismerjük ezt az archetípust, tudjuk, kiről van szó: ő a fejlett gazdaságok vívmányain urizáló, ám azok előnyeit sem otthon, sem idegenben élvezni nem tudó frusztrált kispolgár. Utazások szervezésekor ő a leghangosabb. Vadul lapozgatja a nagybácsitól kapott útikönyvet, végignyálazva különösen a gasztronómiai és közlekedési információkat, a célországról készített valamennyi, világhálón fellelhető képi és audiovizuális anyagot, kezdve a blogoktól a youtube-videókig elolvas, megnéz, rendszerez, kielemez. Túlbuzgó lelkesedése révén a haverok azonnal beveszik útitársnak – csak később jönnek rá, hogy ez óriási hiba volt.

Hősünk ugyanis az első naptól kezdve csak a hibát a keresi mindenben. A taxi a Liszt Ferencig’ még oké, az autóból kiszállva azonban már érzi, hogy kifut a lába alól a civilizáció talaja. A vécé már a reptéren koszos, büdös, ótvar (pedig a reptér elvileg az egyetemes plázaélmény része – mi lesz így a szavannán?), ráadásul tele van mindenféle idióta külföldivel (és még idiótább magyarral). Hol a bosszúság, hol a felfedezés izgalma kerekedik felül benne egészen az érkezés pillanatáig, amikor is konstatálja, hogy az ország, amely őt kénytelen négy teljes nap erejéig vendégül látni, az bizony úgy ahogy van, egy szemétdomb.

Ettől kezdve ez válik az utazás központi narratívájává, következésképpen minden további élmény ennek rendelődik alá. Éppen hozzálátnál a felszolgált kávé elfogyasztásához? Neki nem jó, itt nem úgy pörkölik, mint otthon, nádcukor sincs, menjünk innen. Az étel kevés, rossz ízű. Az útikönyvben nem így volt. A múzeum kicsi, érdektelen, túlárazott – ide se jövünk többet. Az utak borzalmasak, kátyúsak, nehezen járhatók. Nem, nem lehet megkerülni. Az utaknak minimum az osztrák színvonalat kell hozniuk, hogy csak úgy hasítson rajta a jármű százhatvannal! Ha már az ember pénzt dob ki, hogy nagyvonalúan idelátogasson ebbe a rezervátumba, ez minimum jár, nem? Naugye. A helyiek nem tudnak vezetni, nem tudnak normálisan kommunikálni, csak mutogatnak. Nem tudnak angolul. Szemetelnek, hangoskodnak. Az utcán árulják a szarjaikat. Kéregetők, tenyérjósok. Putri az egész. Ami hősünk hangulatán némiképp emelne, az a természet. Az esztétikum egyetlen mentsvára, ahova az alja nép nem tette be a mocskos lábát! De ezt már meg sem említi, csak elégedetlenül hümmög, sóhajtozik. Unalmas hegyek, napszítta bokrok. Nincs elég fa, nincs elég zöld. Miért élnek itt egyáltalán emberek? Legszívesebben hazamenne. Már a többiek is bánják, kissé át is veszik a vibe-ot, de nincs mit tenni – hazaküldeni már nem lehet, végig kell csinálni. A fapados repjegyre nyomtatott dátum sorsközösséggé kovácsolta össze őket.

A semmi-nem-jó utazó nem is érti, miért jött ebbe az országba.

Hősünk abba még belemegy. De aztán nehogy ott is putri legyen! Menjünk főúton? Nem, ő kalandot szeretne. Majd a vidék őt feldobja. Azt még nem látta, ő azt mindenképpen meg akarja nézni, így a google maps algoritmusainak nekifeszülve kiválasztja a legeldugottabb, megnehezebbnek ígérkező hegyvidéki utat. A haverok ekkor már rosszat sejtenek, ami be is igazolódik: hősünk az út teljes időtartamát végigszidja, végigkáromkodja. Nem érti, miért olyan szegényesek a falvak. Ő azt hitte, ott jobban élnek az emberek, mint a fővárosban vagy a tengerparton. Apropó, tenger! Ne tévesszenek meg senkit a pálmafákról készült képek, ez itt maga a világ segglyuka, kéremszépen! És különben is, csak a városközpont szép, a többi része szar. Ja, meg a vár is szép. Csak azt pont nem fotóztam le. De igazából az is egy rakás szar. A mienk jobb. Meg a prágai. Na mindegy, húzzunk innen minél előbb!

Hősünk hazaérve nekiáll, hogy útibeszámolót írjon. A lányok szépek, minden más szar. Soha ne utazzatok ide! Maradjatok otthon és békávézzatok.