Gyurikám! Itt a NYÁR, a várva várt vakáció és Te még mindig a fülledt irodában ücsörögsz?! Elég volt, nyomás kifelé a partra! Napfény, hűsítő víz, zene, sör, csobbanás, lazulás, ízirájder, öcsém! - Tibi haverom addig erősködött, hogy végül nagy nehezen beadtam a derekam és igent mondtam. Elhatároztuk, hogy egy vasárnapi napon kinézünk a strandra – semmi vadulás, csak egy kis ráhangolódás végett.

Hosszú még a nyár, így a büdzsét egyikünknek sincs kedve teljes egészében e kiruccanásra áldozni: menetrendszerinti volánbusszal megyünk. Szívom a fogam, amikor konstatálom, hogy Kecskeszakáll ül a volán mögött. Szememmel megfelelő takarásban lévő ülőhely után kutatok, leülve félszegen, gyors mozdulattal előveszem a reggel lefőzött kávét, amit a nagy sietségben nem volt időm nyugodt körülmények között elfogyasztani. Tibi értetlenkedve néz rám, én pedig beavatom a dolgok mikéntjébe és hogyanjába: az ülés alá helyezett felmosókészlet sajátos jelentőséget kaphat az utazás alatt, ha nem vagyunk elég óvatosak. Az öreg Volvo motorja végre felnyög – hörögve, morogva gurulunk ki a „pályaudvarról” és vesszük célba a napsütötte Balatont. Légkondicionálás hiányában pokoli melegünk lesz, levegő nincs, vécére is kéne menni, nem bírjuk már.

Három és fél óra elteltével, amely idő alatt két átszállást is megejtettünk, befutunk Szárszóra, amelynek csakis egy lehet a vége: korgó gyomrunkat megnyugtatandó azonnal az egyik szimpatikusnak tűnő partközeli bódéhoz vesszük az irányt, engedve az orrunknak kellemetes aromák csábításának. A naptej és a forró, frissen sült lángos illatának egyvelege kellemes emlékeket idéz bennünk, pavlovi reflexet vált ki elnyűtt sejtjeinkben: nyáltermelésünk fokozódik és hát alaposan meg is szomjazunk. Hirtelen belénk nyilall a felismerés, hogy elfelejtettük elkérni a visszajárót a buszsofőrtől, aki jegyvételkor nem tudott visszaadni tízesből és a fülesünk is fentmaradt. Annyi baj legyen! Nem megyünk vissza, bent sincs már a busz, ne rontsuk el ezt a csodás napot!

A töröttek között ép műanyag villát, kést keresünk és találunk – nem fogunk kézzel enni, hiszen kultúremberek vagyunk! – majd kiülünk az egyik padra. Tibi előveszi a cigitekerőjét, bekészít két szálat – ez lesz a desszert – én pedig nekilátok a főfogásnak. Hoppá, a nadrág olajos lett, ki kell majd mosni, a használt papírtálcának meg kéne keresni egy szemetest, hogy védve és óvva a Természetet kulturáltan helyezhessük azt nyugalomra. A kukában guberáló hajléktalantól (eddig sosem láttuk itt őket) elnézést kérünk, hogy megzavartuk, búcsút veszünk a lángos olajfoltos ékszerdobozától és elindulunk körülnézni a Korzón. Látunk itt játékgépeket, fagylaltárust, jégkrémmel a kezükben szaladgáló vidám gyerekeket, szuvenírbolt előtt sorban álló turistákat. Tibinek hirtelen flipperezni támad kedve, ám lelkesedése jelentősen alábbhagy, amikor az első 200-asát benyeli a gép. Ezt a bögrét megvesszük? Persze, hogyne. Kettőezer-öt. Hopp, ki ne lépj az audis elé! A sofőr vadul mutogat, padlógázt ad és áthajt az orrunk előtt a zebrán. Visszamutogatunk, mert azért nehogy már! Kárpótlásul betérünk egy közepesen zsúfolt c**p áruházba olcsó sör reményében. Tibi fizet – ezt a kört most ő állja, én pedig elégedetten süllyesztem bele táskámba a jéghideg dobozokat (egyet már a bolt előtt fel is pöccintünk).

Kicsit kellemetlenül érezzük magunkat, hogy eddig a pontig kizárólag egyetlen tevékenységnek, a fogyasztásnak hódoltunk, így arra jutunk, hogy itt az idő a mérleg másik serpenyőjébe is tenni valamit, főleg, hogy Tibinek amúgy sem ártana, ha lefogyna. Visszavonulunk hát a partra, hogy ledobjuk törölközőnket és csobbanjunk egyet, dolgozzanak a kalóriák! Kijövés a vízből, leszusszanás a parton, majd elégedett semmittevés a napsütésben. Egy tizenéves forma srác odajön – szemtelenül eltakarva előlünk a napot – megszólít, udvarisasan megkérdezzük, mit szeretne. Hát, hogy itt van most a közelben a Száund és hogy ő szívesen elhvna minket csapatni egy bulikát. Méltatlankodva ingatom a fejem, szó sem lehet ilyesmiről, meg egyébként is. Tibi fején az izgalom és a kísértés gyöngyöző verítékcseppei jelennek meg. Tibi beletörődik, nélkülem nem mer igent mondani. A srác csalódottan elsomfordál, mi meg pöccintünk egy sört, aztán nem sokkal később bealszom.

***

A nap még forrón sütött, de ereje megfáradt kissé, amikor felébredek. Ránézek az órára: fél nyolc. Hogy elröppent az idő! Körülnézek,Tibi sehol. Feltápászkodom, sietősen pakolni kezdek, el kéne érni az uccsó' buszt. Tárcsázom Tibit, hol a búbánatban lehet, mikor nyolcra beszéltük meg az indulást. Elkészülök és miután Tibi harmadszorra sem veszi fel, egy "bazdmeg"-et magamban elnyomva a közeli bár felé veszem az irányt. Sejtésem baigazolódik, Tibike ott támasztja a bárpultot.

 /Ide még kéne valamit írni - csattanó gyanánt -, de az a helyzet, hogy nincs mit. Elnézést kívánunk! - a szerk./