Átlagos reggelnek indult. A felkelő májusi nap sugara melengetően szűrődött be a résnyire felhúzott reluxán keresztül. György szemei felpattantak, tekintetével a szoba falán elhelyezett kakukkos órára pillantott. Hat óra ötvenkilenc perc. A kicsi, fából faragott ajtócskák csendesen várakoztak Szűz Mária megjelenésére, aki nem is váratott sokat magára – amint a másodpercmutató elérte a tizenkettőt, hangos csilingelés közepette előbújt, tekintélyt parancsolóan tudtára adva a ház urának: új nap virradt a falura. György megtörölte csipás szemét és ásított egy mélyet. Hirtelen kínzó vágy lett rajta úrrá: bizony nem lett volna ellenére egy kis szundítás. Ha csak egy fertály órácskára visszadőlhetne még! De nem engedhette meg, hogy e csábító, pogány gondolat ily tunyaságra vegye rá, hisz ismerte a régi és igaz bölcsességet: aki korán kel, nem csak aranyat, de fényes krajcárokat is lel. Miután Szűz Mária szemérmesen visszavonult szent rejtekébe és a kakukkos óra elhallgatott, György feltápászkodott és felkapta papucsát, hogy levonuljon a földszintre és legurítson egy stampedlit. Félúton még megállt, nem hagyhatta ki ugyanis a reggeli áhítat pillanatát, hogy szokásához híven elolvasson egy sort a Szentírásból: „Kívánatos kincsek és drága olaj van a bölcs házában, a bolond pedig mindenét elkölti, amije van.” (Péld. 21:20) – szólt az aznapi ige. György e szavakon felbátorodva a ház központi erőtere, avagy a konyha felé vette az irányt azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az előző este otthagyott malacsült maradékát megmelegítse és jóízűen elfogyassza.

A malacnak azonban hűlt helyét találta. György néhány másodpercig döbbenten állt a tűzhely felett, majd a homlokára csapott: óh, hát persze, hisz' István bácsi volt nála vendégségben! Megpróbált visszaemlékezni az előző nap alkoholködös eseményeire, ám egy ponton túl már nem tudta felidézni, mi is történt pontosan, a pecsenye további sorsára így végleg balladai homály borult. Az egészet felajánlotta volna neki? Képtelenség. Olyat ő sosem tenne. Baljós sejtése valamiért azt súgta neki, hogy István bácsi csak azért jár át hozzá, hogy megigya az összes sörét. István bácsival kapcsolatban amúgy is érzett némi bizalmatlanságot. Világnézete már akkor gyanakvást ébresztett benne, amikor a tizennyolcat éppen csak betöltő fiát elengedte egy teljes hétvégére a barátaival Budapestre. Hiába emlékeztette István bácsit számtalanszor arra, hogy a pestiek már nem tisztelik Trianon emlékét, hogy már azt sem tudják, merre van Felvidék vagy hogy milyen jelképekből áll Nagy-Magyarország címere. Amikor szóba kerül a politika, István bácsi persze lelkesen bólogat, de csak azért, mert tudja, hogy egyetértő gesztusait György újabb doboz sörökkel jutalmazza. Jellemző. Ráadásul képes volt melegítőnadrágban beállítani. Micsoda feslett, liberális felfogás ez, hallatlan! Úgy kellett hazaküldeni, hogy vegyen fel normális, Magyar Emberhez illő öltözetet. Hogy lehet így élni?

Bosszúságának tárgya, avagy a szóban forgó malac – Isten nyugosztalja – igen kalandos események közepette került György gondjaiba – később tányérjára: magától a polgármestertől kapta ajándékba még évekkel ezelőtt az akkor még élő és viruló jószágot a falu napján megrendezett kötélhúzó verseny után, fogadás nyereményeként. Györgynek nem okozott fejtörést, ki lesz a befutó; a polgármesterrel ápolt baráti viszonynak köszönhetően jókor, jó kezekből értesült ama információról, miszerint a versenyző kölyköknek némi kenőpénzt – tízezer forintot és nem csekély adókedvezményt – ajánlottak fel a verseny megolajozásáért, igaz, ez egy szerencsétlen baklövés miatt majdnem meghiúsult. Történt ugyanis, hogy a versenyzők között ott volt Feri, a falu bikája, akiről tudni kell, hogy bár nem volt a legélesebb kés a fiókban, fizikai erejének köszönhetően még egyetlen erőversenyt sem veszített el szerte a vármegyében, ezért a falu apraja-nagyja gondolkodás nélkül rá fogadott. Nos tehát, Feri kötélhúzás közben a tömegben felfedezni vélte az általa régóta meghódítani vágyott fiatal leányt, Lillát, akire a rossz nyelvek az "egynyári virág" jelzőt aggatták, utalva Lilla igencsak szabados életvitelére. Lilla nem teljesen közömbös mivolta szerencsétlen tényezőnek bizonyult a verseny sikeres megbundázására nézve: Feri számára a lány figyelmének kivívása egy pillanatra kívánatosabb célnak tűnt, mintsem a felkínált anyagi ösztönzők elfogadása, így utóbbira fittyet hányva nagyot rántott a kötélen, ami miatt a verseny majdhogynem Feri csapatának győzelmével végződött. A tömeg e fordulatra felélénkült és egyre hangosabban skandálta Feri nevét. Talán még Lilla szeme is felcsillant valahol közöttük. Szerencsére Feri időben ráeszmélt a helyzetre és engedett; a nézők legnagyobb megdöbbenésére a helyi általános iskolás kölykök kíméletlen győzelmet arattak az izomagy Feri csapata felett. A tömeg csalódottan vette tudomásul a megrázó tényt: egyesek elájultak, mások legyintve eloldalogtak. Azóta érdeklődés hiányában nem rendeztek több fogadást a faluban. A polgármester a verseny után kérdőre vonta Ferit, amire ő csak vállat vonva annyit mondott, hogy csak a látszat kedvéért pirított kicsit oda az ellenfélnek, nehogy gyanút fogjon a nép. Az eredményre senki nem számított, kivéve Györgyöt. A fogadás egyedüli nyerteseként a polgármester személyesen gratulált neki, átadva neki a kurta farkú kis rózsaszín csöppséget, akit György rögtön el is nevezett Tamáskának.

Tamáska kezdetben sok borsot tört György orra alá: folyton-folyvást zajongott, röfögött, rendetlenséget csinált, nem bírt magával, egyetlen percig sem lehetett magára hagyni. György ezért egy ismerőse gondjára bízta, csak akkor vette vissza, amikor elérkezettnek látta az időt a malac sorsának beteljesítésére. Györgynek nyomós oka volt e döntésre: közelgett ugyanis János báttya - életének immár második - esküvőjének napja. János, akinél a malac a többi jószággal együtt felcseperedett, szó nélkül visszaadta az akkorra már szépen kikerekedett Tamáskát, amint György jelezte erre vonatkozó igényét. Tamáskát aztán szépen levágták, megsütötték: szájába citrom, díszítésnek mentalevél. Franciasaláta, vegyesköret. Micsoda lakodalom volt! Csak úgy húzták a nótát szakadatlanul a szittya zenészcimborák…

Györgyöt büszkeséggel, ugyanakkor keserédes érzéssel töltötte el a boldog pillanatok felidézése: a finom pecsenye hiányát ez sajnos nem pótolta. Ma kénytelen elmenni vásárolni - gondolta - pedig milyen jó lett volna az a kis maradék! Legalább egy kis borocska maradt – vigasztalta magát. Kinézett az ablakon. Szomorúan konstatálta, hogy az éjjeli vihar alaposan megtépázta a szemközti téren nemrégiben felvont nemzeti lobogót, így azt megint ki kell cserélnie. Papucsában elcsattogott a bejárathoz és kinyitotta az ajtót. A felélénkült szellő finoman meglegyintette orcáját. Még ez is idejön nyugatról, az én házamba – mérgelődött magában. György gondosan ügyelt arra, hogy a zászló paramétereit tekintve nagyobb, esztétikusabb, színesebb és látványosabb legyen annál, mint amelyik a polgármesteri hivatal épületét díszíti. Nem mintha ezért elismerést várt volna – jóllehet, az új plébános egyszer megjegyezte neki, amikor nála járt. György ennek annyira megörült, hogy azon nyomban előkerültek a féltve őrzött pálinkák és borok, amelyek létezését korábban idegen előtt sohasem hozta szóba, mert azokat a legbizalmasabb vendégei számára tartogatta. Az egyik gyanúsan könnyen nyitható üvegről aztán kiderült, hogy tartalmát egy tettét jól leplező csibész felvizezte, de a plébános ezt már nem merte szóvá tenni.

Miután György felvonta az új zászlót, elégedetten csattogott vissza a konyhába, hogy elkortyolgassa a lakodalomból megmaradt száraz vörösbort.