A posztmodern ember számára nagyjából két misztérium maradt, ami képes megmozgatni a fantáziáját: a halál és a gasztronómia. Előbbit máig nem tudja megérteni, felfogni, utóbbit előszeretettel kultiválja. Miben másban nyilvánulna ez meg, mint hogy egymást túllicitálva, újabbnál újabb, trendi összetevőkből és azok változatosabbnál változatosabb kombinációjából megkomponált, helyenként már-már túlgondolt gasztronómiai remekművekkel próbál meghódítani, ízorgiákra invitálni szinte minden egyes hely, ahová betérsz.

Megkapjuk az étlapot, nézegetjük, forgatjuk. Magyar nyelvűt kérünk – nyomottabbak az árak. Kókuszzsírban sült kacsazúza costes lépes mézes datolyaágyon, chilipaprikaolajjal meghintett karfiolhab és paradicsomsalsa (paradicsomsalátának olvasom), hétszer átmosott és szemenként válogatott jázmin rizzsel, balatonakárhol ezüstérmet nyert ilyen-olyan módon, hőfokon, receptúra alapján kovászolt uborka, amba szósz. Sohasem értettük, mit jelent az, hogy „pékné módra” – valamiért ott még működtek a lehúzást sejtő ösztöneink – de itt már végképp össze vagyunk zavarodva, mit is kapunk tulajdonképpen. Tanulatlannak, bunkónak, lemaradottnak érezzük magunkat, amitől máris hátrányos pozícióba kerültünk. Nagyon proli dolog enni egy tökfőzeléket a Moszkva téren? Ja, már az is hatezer-ötszáz. Lenne. Már nincs is ilyen, hogy tökfőzelék, csak a menzán.

Ha ezen a ponton az olvasó azt gondolná, hogy itt a fine diningbe akarunk belerúgni, mert hogy azt mi „otthon elmosogatjuk” (haha), akkor téved. Egyrészt, ez a blog azért ott még nem tart, hogy ennyire alacsonyra tegye a lécet, másrészt a társadalomban érzékelhető általános elszegényedés tükrében nem is lenne ízléses ezen élcelődni. Coming out: én már csak azért eljárnék ilyen helyekre, hogy utána azzal pózolhassak, hogy amúgy ez otthon a lefolyóba kerülne. Ezzel egyfajta szuperpozícióba kerülnék: egyszerre lehetnék ennek a kultúrának a részese és egyszerre vethetném meg. Sőt, a kutyámat is azzal etetném (ha lenne), hiszen valójában csakis az irigység beszél belőlem. És senki nem szólhat meg, hiszen törzsvendég vagyok. 

Csakhogy ez nem fine dining!

Mi itt, kérem szépen egy teljesen átlagos A4-es, magát a közel-keleti konyha képviselőjének nevező étterembe tértünk be, tudjátok: perzsa szőnyeg, terülj-terülj asztalkám, palackból kibújó Dzsinn. Eszünkbe jutnak azok a gyerekek, akik a poros földön ülve evőeszközök nélkül, a puszta kezükkel falják a rizst ezekben a harmadik világbeli országokban valamilyen humanitárius szervezet jóvoltából, ahonnan ezek az ételek eredetileg származnak. Persze érthető okokból ezt is veszternizálni kellett, rászabni az európaiak vastagabb pénztárcájára, igényeire, étteremkultúrájára. Így született meg a BBQ shawarma hasábbal meg a magyarosan, csalamádéval felszolgált falafel. Nyilván senki nem gondolhat valid üzleti koncepcióként arra, hogy az Andrássy úton majd a mufti alumínium kondérból meri ki neked a maradékot, ahogy odahaza tenné egy félreeső sikátorban, leszámítva egy-egy elvetemült keletrajongót, aki még odautazni is hajlandó érte. Nyilvánvaló, hogy a civilizált világban az étkezés nem csak egy szükséglet, hanem egyben örömteli aktus is, amely magában rejti a felfedezés izgalmát, a higiénia és az esztétikum iránti igényességet, amely elvárásoknak európai színvonalon kell megfelelni, de akárhogy csűrjük-csavarjuk, azért az első számú cél – úgy is mondhatnám: a vendéglátói Maslow-piramis legalja – mégiscsak az volna, hogy az étterembe betérő vendég jóllakjon és elégedetten távozzon, még ha e szó a téeszüdülőben sajtos-tejfölös lángost zsírban tunkoló, hangosan böfögő nejlonszatyros kispolgárt is idézi elénk. Ezt még egy Kárpát-medencében szocializólódott, a lehúzást, ravaszkodást és spekulációt évszázados hagyományként őrző szittya sem meri kockára tenni. Képzeljük csak el: két evőkanál pörkölt, gyűszűnyi nokedlivel. Húzhatná is le a rolót... Lehet jönni a japánokkal, csakhogy az ő ételeik Japánban pontosan ugyanúgy néznek ki és ugyanakkorák, mint amit eléd tesznek egy belpesti sushi étteremben, tehát ebből a szempontból autentikusabbak, őszintébbek.

Akárhogy is: azt ne nevezzük vendéglátásnak, hogy kihozol 3 db cseresznye méretű fasírtot (az étlapon kebab, de az fasírt) egy humusszal papírvékonyan megkent kávéscsészén 4200 forintért, aztán egy másfélszer akkora perselybe várod a 27% ÁFÁ-n felüli 16% szervízdíjat, rejtett felárat meg a busás borravalót, baksist, kenőpénzt, fekete jövedelmet ami neked jár – szerinted. Oké, ti nyertetek, igazatok van, mi néztük be, levontuk a tanulságot. Legközelebb, ha a söröm mellé szeretnék egy kis nasit, veszek egy zacskó csipszet.

Update: e poszt szerzője szerencsésen felsírt és ma ünnepli ELSŐ születésnapját!;)