Kedves ZsonyaBlog!

Olvastam „A meg nem értett bölcsész” c. bejegyzésedet (örülj neki, hogy ezek után egyáltalán szóba állok veled) – nem lett jobb a kedvem, hogy finoman fogalmazzak. Igen, kitaláltad, bölcsész vagyok és ezúton szeretném kikérni magamnak az általad benne foglalt mérhetetlenül felháborító kijelentéseket és rágalmakat, amelyekkel minket illettél.
Kezdjük azzal, hogy van képed nyájasan behízelegni magad nemes kasztunk sorai közé, hogy aztán a diskurzust a második bekezdésnél annak kikarikírozásává silányítsd? Minő pimaszság! Azt hiszed, hogy majd megirigyellek a multis haknidért, csak mert te egész nap az irodában terpeszkedsz, miközben mi fontos értékteremtő, világjobbító munkát végzünk? És férfi létedre még azzal jössz, hogy te nem panaszkodsz az életedre? Te konformista csinovnyik, te förtelem! De ez még a kisebbik baj.
A nagyobbik baj az, hogy olyan húrokat pengettél meg, amelyek korántsem esnek jól kifinomult értelmiségi önérzetemnek. Mert én az vagyok, ellentétben veled. Tudod, mi másként látjuk a világot. Veletek, pragmatikusokkal ellentétben mi azt szépnek és tökéletesnek szeretnénk hinni, de sajnos újra és újra szembesülünk azzal, hogy ez nincs így. Bennünk él a jó szándék és a törekvés, az önzetlenség és a szakmai alázat, ugyanakkor szükségünk van olyan támaszra is – akár Rátok – amely révén emberek tudunk maradni ebben a romlott világban anélkül, hogy az egyetemi évek és az oktatási rendszer bedarálna minket…
Jaj, elkalandoztam, túlságosan rezignáltra vettem a hangnemet. Még a végén megsajnállak, te rohadék és a te oldaladra állok! Hát vedd tudomásul, hogy nem! Már a borítókép láttán el kellett volna kattintanom! Tényleg azt hiszed, hogy ilyen humortalanok vagyunk és nem vagyunk képesek kicsit is lazára venni? Ha netalán viccesnek szántad volna, akkor tudd meg, hogy egyáltalán nem vagy az! És nem tetszenek a posztjaid, nem tetszik a blogod, és az unszimpatikus, okádék stílusod sem tetszik, vedd tudomásul! Nem vagyok elég pozitív? Hát akkor tessék, menj és élj a hazug keep smiling kultúrájának, az való a fajtádnak! Ott mindenki happy, mindenki vidám és boldog. Miért? Mert ki van nyalva a seggük, apuci-anyuci alájuk tolja a luxusvillákat meg a drága autókat és nem egy csövesbánat szenvedés az életük, mint nekem, akinek egyetemre kell járni és dolgozni. Nem is tudom miért utállak ennyire, talán mert nem eléggé szar az életed, hogy megsajnáljalak! Neked könnyű, hogy minden sikerül, nekem meg nem, pedig sokkal tehetségesebb és intelligensebb vagyok mint te! Lehet, hogy mi lehozunk az életről és odaszúrunk neked, de azt legalább őszintén tesszük, míg ők nem szúrnak oda és jó fejek veled, de miért is? Mert túl jó életük van! De vajon azt életnek lehet-e nevezni?
Nem is szaporítom tovább a szót. Ennyit sem érdemeltél volna meg. Találkozunk német irodalom kurzuson, meglátjuk, TE mit produkálsz. Mert mi odatesszük magunkat. Az egyetemes kultúráért, az emberért, Érted!
Üdv,
Modor Jolán s.k.
Romantika, Szalsza- és Tantratudományi egyetem, mesterszakos hallgató