Kerültél már olyan helyzetbe, hogy kölcsön kelljen kérned, amikor épp nem volt elég cigid buszjegyre? Vagy nem tudtad kifizetni a villanyszámlát, mert alkoholos mámorban jó ötletnek tűnt a maradék félretett pénzedet is plazmatévére elverni? Amennyiben az utolsó fillér megadásáig álmatlan éjszakák gyötörnek, nem pedig úgy kell utánad küldeni az orosz maffiát, hogy előásson Mordor legmélyebb bugyraiból és kiverje belőled az infláció miatt akkorra már felét sem érő összeget, akkor ez a poszt neked szól.
Bármennyire is igyekszik elhitetni a kapitalista álom az ellenkezőjét, adósnak lenni szar dolog. Világ életemben utáltam kölcsönkérni, annak ellenére, hogy viszonylag ritkán szorultam a gyors pénzszerzésnek erre a kézenfekvő módjára. Attól a gondolattól sem éreztem magam jobban, hogy nem az én vállamat nyomja az anyagi és morális teher, amikor egy egyetemi szaktársamnak segítettem „gyűjteni” egy váratlanul fellépő, tanulmányaival kapcsolatos befizetési kötelezettség teljesítésére.
De még a haveroktól kölcsön kapott pénz is olyan, hogy ha nem tudod időben megadni és rád jön a rossz fej csávó, hirtelen „beteg” lehetsz, halasztást nem tűrő teendőd támadhat, vagy elnyelhet téged a buja távol-kelet. Amihez én magam adott esetben inkább folyamodnék: meghívnám egy sörre és elmondanám, hogy „bocs, Feri, de majd a jövő héten”. Már ha ilyesmire egyáltalán sor kerül, mivel 1. Feritől alapból nem kérek kölcsön, mert Feri számára a BMW inkább jelenti a város egyik pontjából a másikba való eljutás három egyedül szóba jöhető eszközét, mint egy autómárkát; 2. Ha mégis tettlegességig fajulna a helyzet, két héten belül egy az egyben ott lenne bekészítve nálam az összeg, még ha emiatt a hétvégi tudatromboló szerekhez (értsd: alkohol. Semmi durvulás!) való hozzájutás is forogna kockán, ráadásul Ferit ismerve két nap elteltével elengedné a tartozást, örök lelkiismeret-furdalás és lelki vívódás közepette hagyva engem.
Nem ilyen a bankhitel. Ott nem úgy állsz fel az asztaltól, hogy „örültem a szerencsének, most hogy ilyen jól eltöltöttük az időt és egálban vagyunk, én megyek, ha legközelebb igényünk lesz rá, majd ismét keressük egymás társaságát”. Hanem úgy, hogy aláírsz egy tucat papírt, amiért cserébe hozzád vágnak egy táska pénzt, ami jó eséllyel már akkor veszít az értékéből, amikor kilépsz a bank ajtaján. És kezdetét veszi a Behajtás, versenyfutás az idővel és a százalékokkal, és csak annak szurkolsz, hogy előbb legyen kész a lakás, mint hogy a pénztárcád és az idegeid csődöt mondanának. De aztán itt egy kis infláció, ott egy kis spekuláció és már az első kanyarban a fejedet vakargatod, hogy most szakembert hívj, vagy az óradíj árából inkább megvedd a csempét (háromszor annyiért, mint amibe került tegnapelőtt meg azelőtt, de halogattad, remélve, hogy úgysem jön el a világvége), hogy te magad ess neki az akciónak. Közben háromszor rendszert váltottunk, kétszer bedőlt Venezuela pénzneme, aminek a nevét sem jegyezted meg, túl vagyunk hatvanhárom járványhullámon, 3 világháborún, a Föld mágneses pólusa kétszer megfordult, fényévekre lévő világokat fedeztünk fel, a teljes sejtállományod 3-szor cserélődött ki, de Te még mindig annak a hitelnek a törlesztőrészletét fizeted, amit a nyomorult vidéki sufnira vettél fel, hogy majd beleszülsz 3 gyereket. És hirtelen nem tudod, kit okolj. Az asszony jót akart, az állam jót akart, a szomszéd meg az anyós, aki rábeszélt, jót akart, és ami a legfontosabb, Te jót akartál. És mégse lett jó.
És azt kívánod, bár ne tartoznál senkinek égen és földön...
