A rendelő ajtaja nyílt, az ultrahangos orvos kilépett a várakozókkal tele folyosóra és a soron következő nőhöz fordult.

- Tessék befáradni.

A rendelőbe belépve leültette a nőt.

- Hölgyem, a 2022. szeptember 12-én elfogadott, a magzati élet védelméről szóló 1992. évi LXXIX törvény végrehajtásáról szóló kormányrendelet módosítása értelmében most a gyermek szívhangjának audiovizuális prezentálására kerül sor, kérem fáradjon a vizsgáló asztalhoz és helyezze magát kényelembe. Tudom, hogy nem először jár itt nálunk, de erre a formalitásra szükség van…

- Mit hablatyol itt össze-vissza? – vágott közbe Jolán. – Egy szót se értek abból, amit mond.

- Mielőtt eltávolítjuk a magzatot, ön meg fogja hallgatni a gyermek szívhangját.

- Ennyi az egész? – kérdezte a nő értetlen arckifejezéssel.

- Igen.

- De miért? Eddig sose kellett, most meg igen?

- Nem árt, ha az ember tisztában van a döntései súlyával.

A nő felháborodással és ellenséges tekintettel nézett az orvosra.

- Én azzal tisztában vagyok. Nem akarok gyereket, eszemben sincs megszülni, amúgy is ki nem állhatom őket! Vagy azt akarják, hogy gondoljam meg magam?

- Szó sincs erről. Tudom, hogy sokféle élethelyzet adódhat, azzal is tisztában vagyok, mennyire megterhelő fizikailag és lelkileg mindezt végigcsinálni, de azért mégiscsak egy emberi életről van szó, akár csak az öné vagy az enyém.

- Nekem csak ne mondja meg senki, mit hogyan csináljak, jó?! Senkinek semmi köze hozzá! Az én testem, azt csinálok vele, amit akarok! Megáll az ész, hogy még maga is az életemben turkál! Van elég bajom így is!

- Nézze, én a munkámat végzem, kötelességem erről tájékoztatni, mind szakmailag, mind emberileg. Természetesen nem avatkozok bele az ön magánéletébe, elnézését kérem, ha félreértésre adtam okot. Ön azt csinál a saját testével, amit szeretne, az ön kezében van a döntés. Én is jobban örülnék, ha nem ilyen körülmények között kellene találkoznunk.

- Oké, csak eddig nem kellett ilyennel szórakozni. Bejöttem, megcsinálták, aztán kész. Hányingerem van már a kormánytól! Így is alig lehet megélni, nincs pénz kajára meg lassan rezsire se’. Ez a hazug tolvaj banda meg jön a Sorossal meg a háborúval, a migránsok meg elveszik a munkámat! Nem elég hogy drága a kenyér?! Még ezzel is csesztetni kell a nőket?

- Nehéz időket élünk – sóhajtott fel az orvos – mi, orvosok is agyon vagyunk hajszolva, amelytől az anyagi és egzisztenciális megbecsülésünk sajnos igen messze elmarad. Ettől függetlenül ez továbbra is az ön döntése, mi csupán a kötelességünket tesszük. Az ezzel járó terheket sem az állam, sem mi nem tudjuk átvállalni.

- Felháborító, hogy ennyire nem törődnek az emberi élettel! Hát de nem? Most mondja, hogy nincs igazam! Bejövök, hogy végre túllegyek rajta, hogy végre megszabaduljak ettől a tehertől, erre így belegázolnak a becsületembe! Hát hol van az emberség? Az emberi élet már nem is számít?!

- Jó kérdés… Egyetértek, sajnos valóban kiveszőben van… - mélázott el az orvos. – Nos, akkor készen áll?

- Várjon, hívnak telefonon…

- Tessék csak.

- Jani? Mi a francot akarsz? Tiszta ideg vagyok így is… Mi? Mi van? Megint részeg vagy? Mondtam már neked, hogy ne igyál annyit… Hogy mi? Megint a hülye haverjaiddal vagy, mi? Ugye nem adtál megint kölcsön annak a baromnak? Tudod, hogy úgyse adja vissza. …ja, hogy idejössz? Jó, majd utána találkozunk. Gyere értem este…. Szia... 

Letette a telefont és az orvosra nézett.

- Bocsánat. Most már kezdhetjük.

Az orvos hozzálátott az előkészületeknek. Egy kis idő múltán szólt a nőnek:

- Most figyeljen és hallgasson ide. Hallja, hogy dobog?

- Nem hallok semmit...

- Az nem lehet.

- Tényleg nem hallok semmit.

Az orvos is odatette a füléhez a készüléket, majd elképedve közölte:

- Hölgyem, sajnálom, amit most mondanom kell, azt bizonyára nem lesz kellemes hallania. Ön elvetélt...

- Óh, jaj... Ezt komolyan mondja?!

- Igen. A beavatkozás így okafogyottá vált. Kérem jöjjön vissza a jövő héten, hogy még egyszer ellenőrizzük az állapotát.

***

 - Na végre, hol voltál eddig? – szólt Jolán az ajtón belépő férfihez.

- Volt egy kis dolgom még – válaszolta a férfi kissé kótyagosan – most akkor mi van, mehetünk haza? – vetette oda mogorván.

- Mehetünk, rád vártam. Képzeld, meg kellett hallgatnom a gyerek szívhangját – mondta Jolán, miközben kiléptek az utcára – viszont...

- Talán – kezdte – meg is tarthattuk volna, nem? – vágott közbe a férfi.

- Te csak ne pofázz bele! Különben is, részeg vagy! Egyébként elvetéltem...

Elindultak hazafelé, egy ideig csak hallgatva egymás mellett. Lassan elnyelte őket az estébe boruló városi forgatag.