Ki ne hallott volna életében a Depeche Mode-ról, avagy a szintetizátoron prüttyögő, feketében feszítő Ákos-imitátorokról? Mielőtt e mondattal (jogosan) magamra haragítanék néhány önérzetes rajongót, sietve igyekszem eloszlatni az olvasóban felmerülő kételyeket: rendhagyó módon ez most nem egy fikázós poszt.
Hosszú évek távlatából azt kell mondanom, hogy az immár negyven éve fennálló együttes – lassan, de biztosan – végérvényesen belopta magát a hallójárataimba. És itt nem csak az Enjoy the silence fájdalmasan mainstream dallamaira kell gondolni, amelyet unásig játszanak a retrórádión (persze miután kilestük a megfelelő pillanatot és senki nem figyel oda, azért finoman feltekerjük a hangerőt) sokszor lehetetlen időpontokban, mondjuk reggel hatkor – közben bosszankodhatunk azon, hogy a jó számokat pont ilyenkor kell műsorra tűzni… Ha a teljes munkásságukat A-tól Z-ig nem is ismerem, számos „eldugott”, méltatlanul kevés figyelmet kapó gyöngyszem a fülemben van, mint például a Pimpf vagy a Sea of Sin.
No de hagyjuk a nosztalgiát és a merengést, a munka nehezét elvégzik helyettünk a fanatikusabb (és zeneileg műveltebb) rajongók, mi pedig nem szeretünk feleslegesen dolgozni olyasmin, amit más már megcsinált előttünk (helyettünk). Térjünk tehát a tárgyra: az együttes hamarosan megjelenő albumára, a Memento Mori-ra, amelyből egyelőre egyetlen klipet láthattunk, a Ghosts Againt és amelynek február 9-i debütálását lélegzetvisszafojtva vártuk. A belengetett előzetes alapján legalább olyannyira fűztem hozzá reményeket, mint amennyire kezeltem fenntartásokkal. Lássuk be: nem mai gyerekek, és ahogyan más, hosszú évekig színpadon lévő előadónál, úgy az ő esetükben is lassan időszerűvé válik a nagy dilemma, hogy vajon képesek lesznek-e méltósággal pontot tenni karrierjük végére és levonulni, örökre elbúcsúzva az újabb és újabb lelkes, Dave-et üvöltő, zenei múltjukat talán egyre homályosabban ismerő generációktól. Eddig a helyzet meglehetősen ígéretesnek tűnik.
A Mode az elmúlt tíz év alatt két albumot is kicsengetett és mindkét alkalommal az volt az érzésem, hogy van még a tarsolyban. A Ghosts Again-nél fordult meg a fejemben a gondolat, hogy talán ez lesz az utolsó dobás – noha sokan a Songs of Faith and Devotion újjászületését vizionálják. Nyilvánvalóan egyetlen szám alapján elhamarkodott lenne átfogó véleményt alkotni, azért én inkább amellett voksolnék, hogy ezek már a kivonulás és a búcsú pillanatai. Bár jobban belegondolva, ezt számos régebbi alkotásukra is ráfoghatnánk, lévén a Mode már régóta ebben a sötét vibe-ban utazik, az ereszkedő dallamvilágú Ghosts Again mégis egyértelműen ezt az érzést kelti. Erőteljesen dolgozik az elmúlás, a halál motívumaival, ami korábban nem volt ennyire direkt és szembetűnő. A klip egyszerre melankolikus, tragikomikus, kissé talán parodisztikus is: megjelenik a Suffer Well-ből ismert (emlékszik valaki? Á, biztos nem…) kúszás-mászás „Dave a mikrofonját keresi? – Nem, a hangját” – jegyzi meg egy hozzászóló, ami az élő performanszokon egyre gyakrabban becsúszó hamiskás hangokat figyelembe véve sajnos fájdalmasan szellemes, de azért azt tegyük hozzá, hogy akinek ennyi év után még van kedve színpadra állni, az előtt tényleg le a kalappal.
Maga a zeneszám szerkezeti logikája emlékeztet a már említett Enjoy the silence-ére, hanzgásában egyértelműen a Suffer Well-t hozza. Tenyérbemászóan prosztó basszus alap (kicsit a kezdeti érához visszakacsintó demo-jelleg), kevés a változó elem - a dal végig ugyanazt a témát járja körül, már-már unalomba hajlóan, mégis fülbemászóan. Akármennyire bugyutának tűnt első hallásra, azt kell hogy mondjam: a végeredmény ellenállhatatlanul dallamtapadósra sikeredett. Kíváncsian várom a folytatást.
