Néha elolvasok ezt-azt facebookon. Az már szinte művészet, hogy a posztok alatt – legyen szó a nyelvtanulástól kezdve a napi híreken át a főző videókig szinte bármiről – egyesek már az első néhány kommentben el tudják küldeni egymást a k*rva anyjába, valamilyen valós vagy vélt politikai/vallási/világnézeti stb. véleménykülönbség miatt. Szerencsére mindig vannak értelmes, humoros hozzászólások, ezek ellensúlyozzák a mindent elárasztó trollkodást és agressziót, oldják a néha már-már polgárháborús hangulatot a kommentmezőben.

Igazságtalan lenne pusztán a fogyasztókat hibáztatni, hisz a különböző sajtóorgánumok már rég rájöttek arra, hogy az indulatkeltésben hatalmas erőforrás rejlik, amit természetesen ki is aknáznak. A kedvencem a politikai témájú bejegyzések. A már amúgy is bulvár szintre süllyedt politika a facebook nyújtotta lehetőségeket mesterien felhasználva tolja elénk a moslékot, hogy a frusztrált tömeg a kommentmezőben kiélhesse agresszióját. A facebook erre lehetőséget ad, bárki leírhat bármit, a komment egységes értékmérője pedig a like. Mert az utcán nem akarunk/nem merünk véleményt nyilvánítani. Nem divat tüntetni. (Csak ha lesz ingyen sör, és nem esik az eső).

A facebook egyik tulajdonsága a véleménybuborékba való bezárás. Amikor like-olok vagy feliratkozok egy oldalra, akkor a facebook automatikusan hasonló témájú oldalakat dob fel. Ez kényelmesnek tűnik, de gátolja az önálló tájékozódást. Például ha én a földönkívüliek titkos összeesküvésének a híve vagyok (most csak egy példa), akkor a facebook még 5 hasonló meggyőződésű oldalt fog felajánlani. Nem fog arról győzködni, hogy esetleg hülyeségekben hiszek.

Ennek a működési elvnek is van némi hatása a facebook-politizálás kultúrájára. A különböző szekértáborok hívei itt (is) megtalálják a megfelelően ízesített mindennapi betevőt, amit meg lehet osztani, el lehet fogyasztani. Fontos a „mi” és a „ti” meghatározása, az összetévesztés veszélyének elkerülése végett. Továbbá fontos, nehogy vitába kelljen szállnunk „ellenfelünkkel”, mert a végén kiderül, hogy nem mindenben van igazunk, vagy hogy akinek szurkolunk, nem egy ma született bárány. De minek is így túlbonyolítani, mikor egyszerűen elküldhetjük a f*szba? „Nem tetszik? El lehet menni, senkinek nem fogtok hiányozni, ti rohadt …” (és itt a három pont helyére mindenki behelyettesítheti a benne élő ellenségképet: libsit, zsidót, komcsit, nácit – igaz, hogy utóbbi kettő már nem is nagyon létezik a 21. században – de ilyen apróságokra nem adunk). A lényeg, hogy egymástól jól kivehető módon határolódjunk el. Ha pedig valaki véleménye nem tetszik, vagy a mi szabályaink szerint nem szalonképes, a facebooknak erre is van megoldása: egyetlen gombnyomással le lehet tiltani. Összefogás? Nemzeti? Hogyan is beszélhetnénk összefogásról? Velük? Azokkal? (legyen szó akárkiről) Különben is, ezek a szavak már kissé átértelmeződtek...

Mit értünk szekértáborok alatt? A facebookon megjelenő cikkek végletesek és ellenvéleményt nem tűrőek. Provokatívak és likevadászok. Ha nem ideológiai alapon közelíted meg, hanem annak igazságtartalmát, valóságát próbálod megvizsgálni, egyből besorolnak valamelyik táborba: „orbánista” „fizetett ügynök”, „libsi”, stb. Tehát ha egy baloldali cikk alá nem azt mantrázod oda, hogy „így van, Orbán egy büdös g*ci”, hanem ennél egy kicsit konstruktívabb véleményt fogalmazol meg, mondjuk azt írod, hogy „vannak kérdések, amelyekben nem értünk egyet, de néhány dologban – például a bevándorlás kérédésében – viszont igen” – akkor ledob a lánc. Ilyenkor mi a tököm van? „Te melyik oldalon állsz, b*zdmeg?!” Hiba a rendszerben! Mindenhol értetlenkedés: megy a küzdelem, hogy betuszkoljanak a saját táborukba – igazolva ezzel saját meggyőződésüket.

Most pedig merüljünk alá az aktuálpolitika bugyraiba. „Orbán és Trump találkozója – Orbán egy g*ci, és a Trump sérója is milyen már?!” Nincs is annál szörnyűbb, mikor az érvelési szint idáig süllyed, de lejjebb görgetve rögtön megkapjuk ugyanezt a hírt, más köntösben: „Orbán és Trump találkozója – Trump megdícséri Orbánt, aki hűségesen védi meg Magyarországot a betolakodóktól, hajrá Viktor!”. Ugyanaz a hír képes egyszerre mindkét tábor érdekeit kiszolgálni. De a baj önmagában még csak nem is ez. Érthető, hogy az egyszerű ember a rövid, tömör megfogalmazásból ért. Nem fog mindenki (nincs is ideje) statisztikákat, felméréseket olvasni, egyszerűen, lényegre törően kell átadni az információt. A baj az, hogy soha nincs középút. Csak uszítás és likevadászat. Viszont ha van a cikknek erénye, akkor az az, hogy legalább van hírértéke. Vannak olyan hírek, amiket nehéz akként kezelni (mivel nincs érdemi mondanivalójuk) és kizárólag az indulatok felgerjesztését szolgálják, átgázolva a társadalom ingerküszöbén. „A gyűlöletipar magasabb fokozatba kapcsolt” – áll a sokat sejtető cím a Magyar Nemzet egyik rovatában. Az írást elolvasva van itt minden: Soros, zsidók, palesztinok, antiszemiták, libsik, patkányozás, Orbán halálát kívánó, gyűlöletkeltő professzorok, agymosott nácik, genderideológusok, és óriásplakátok. Rendkívül visszataszító elemek, és minden a maga helyén. Ha még ebből sem értene a kedves olvasó,  akkor a végén ott van a tanulság, melyet a cikk szerzője nem bíz a véletlenre, hanem mély áhítattal mindjárt bele is ír: „Nehéz ilyenkor higgadtnak maradni. De nem tehetünk mást. Mi jobbak vagyunk, mint ők. Ők a halálunkat kívánják, mi pedig imádkozunk értük. Értük is.”

Egy-egy poszt, vagy hozzászólás láttán egyszerűen fogom a fejemet és nem tudom elhinni, hogy emberek arccal és névvel miket képesek leírni. De mégis elolvasom. Olyan ez, mint a rossz szokás, a káros szenvedély. Bár nem vagyok fent állandóan, egy kicsit mégis a rabja lettem ennek a kék drognak. Ilyenkor előfordul, hogy én is hozzászólok. Nem szokott gyakran előfordulni, de van, hogy utólag így is megbánom.

Persze magamra vessek, hogy olcsó, pitiáner témákkal foglalkozom. Így jártam. Na de nézzük a konkrét bejegyzést, amiért ez az egész poszt megszületett. Felirat: A tegnapi meleg-tüntetés nyertese… Undorító!. És egy nő, aki egy táblát tart a kezében a következő felirattal:  „Bajszos gecik helyett gecis bajszokat a parlamentbe, jobb lenne a világ”. Nem megyek bele a szöveg értelmezésébe, lehetséges, hogy egy korábbi, szintén kreatív megnyilvánulás 2.0-ás továbbfejlesztése némi buziskodással megtoldva. Kell ennél több, hogy jóérzésű ember hörögve nyomja rá a hatalmas dislike-ot? Mert erre egyszerűen nem lehet mást. Ilyenkor úgy érezzük, hogy „na ezt nem! Ez már több a soknál!” És igazunk is van. De a probléma nem ezzel van. Egy kommentelő egyenesen a nő kivégzését javasolta, családostul. Nem álltam meg, hozzászóltam (nem kellett volna), hogy akármennyire is gusztustalan és undorító, talán nem szolgált rá a halálbüntetésre a nő és családja. Esetleg Észak-Koreában, vagy az Iszlám Államban, de nem a mi kultúrkörünkben. Erre megkaptam, hogy „na, akkor reagáljál már egy jót az Orbán halálát kívánó sorosista liberális gyűlöletkeltő mittudomén kinek a megnyilvánulására is ”. (a még feljebb tárgyalt Magyar Nemzetben megjelent cikkre gondolt). És behúztak (pontosabban behúztam magam) a csőbe. Mégis mit lehet rá reagálni? A cikkben minden benne van, beleértve a kötelező tanulságot. Idézzem vissza a szöveget? „nagyon nincs rendben, hogy egy aktívan politizáló civil Lech Kaczynski halálát szerencsés esetnek nevezi.” – írja a Magyar Nemzet. Lehet, hogy ez túl softos, és azt kéne írnom, hogy „Szemét, mocskos gyűlölködő libsi, mit képzel magáról?!”. Talán ezzel sikerülne bebizonyítanom, hogy feldolgoztam a kérdést.

Konklúzió

Nem, nem állok bele abba az össznemzeti uszításba, gyűlöletkeltésbe, ami a facebook és egyéb fórumokon zajlik. Ha valaki, akkor én mindig is utáltam a kettős mércét. De hol van az a kettős mérce? „Maradjunk higgadtak, imádkozzunk a liberális honfitársainkért”. De mégis inkább végezzük ki őket családostul? Hogy van ez? A baloldal (beleértve a múltban elkövetett) ámokfutásai vajon legitimálják az ilyen és ehhez hasonló megnyilvánulásokat? Akkor kik vagyunk „mi” és kik azok az „ők”? Pont hogy a kettős mércére próbálom felhívni a figyelmet!

Még egy gondolat. Rajtam azt kérik számon, hogy „megkérdőjelezem a kommentelő jogát a véleménynyilvánításhoz”. Csakhogy azzal, hogy elfogadjuk a véleménynyilvánítási jogot (beleértve a sajátunkat, mert ugye az jár), a liberális eszme egyik legfontosabb elvét valljuk meg épp ebben a pillanatban! Lefogadom, hogy amennyiben a szólásszabadság valóban durva korlátozására kerülne sor, ezek a kommentelők lennének az elsők, akik foggal-körömmel ragaszkodnának a saját véleményükhöz. Egyből átértelmeződne a liberalizmushoz való viszonyuk... Egyébként pedig ha én liberális lennék, azt kellene mondanom, hogy „oké, elfogadom a véleményed. Végezzünk ki minden libsit. Beleértve engem, mert én is az vagyok”. De ha nem vagyok az, elvileg nem vagyok köteles elfogadni más véleményét. Akkor innentől kezdve nincs is miről vitatkozni.

Mi a megoldás? Kivonulás a facebook-ról és a közösségi platformokról? Nem hangoztatni a saját véleményünket? Semmit nem gondolni a világról és befogni a szánkat? Értelmes viták helyett még inkább elzárkózni a magunk véleménybuborékába?

Tudom, provokatív kérdések ezek.