Név, születési idő, iskolai végzettség, tapasztalat, fizetési igény... Keresd a kakukktojást. Nem találod? Teljesen egybehangzó, sablonos kérdések egy állásinterjún, ugye?

Adott tehát a kérdés: mennyire tartod magad? Tisztában vagy-e azzal, mennyit ér a… mi is? Ja, hogy a munkáról még szó sem esett!? Szerződést még távolról sem láttál, egyelőre ott ülsz szemben egy HR-essel az önéletrajzodat gyűrögetve. De ez kit zavar? Egy dolog jár a fejedben: ki tudd fizetni a rezsit meg fussa a hétvégi sörözésre a haverokkal. Te pedig a szíved-lelked beáldoznád, csakhogy a számládon tudhasd minden hónapban az alamizsnát.

Vállalkozó vagy és óradíjban dolgozol? Akkor számodra a kérdés tárgytalan, hiszen a te házad a te várad: te vagy a cég és te mondod meg, mennyi az annyi. Ha az ügyfélnek nem tetszik, keres mást. A piac láthatatlan keze, a kereslet-kínálat törvénye majd elrendezi az árakat.

De most más a felállás… Képzeletbeli interjú alanyunk oszt-szoroz, majd magabiztosan felel a humánerőforrás-menedzser (először és utoljára írom le ezt a szót) kérdésére, megnevezve egy reálisnak tűnő tól-ig tartományt: háromszáz – háromötven. „Kettő nyolcvan. Jó?” – érkezik a válasz egy jelentőségteljes hunyorgás kíséretében és egy kérdésnek álcázott rendreutasítás, amely emberi nyelvre lefordítva annyit jelent: „ne ugrálj, itt mi diktáljuk az árakat!”. Interjú alanyunk természetesen nem vág vissza azzal, hogy: „Igen? Akkor viszont én diktálom a munkaidőt!” Miért? Mert nem ő van helyzetelőnyben, hanem a cég. Erre mondhatnád:  De hát ilyet nem lehet! Nagyon kéne az a munka! Különben mi lesz a gyerekkel meg a rezsivel?! Meg ilyenkor jön a „bezzeg mások…” hárító mechanizmus.

Mire jó ez a játszma? – vetődik fel a jogos kérdés. A cég számára kétszeresen is megtérül ez a fajta interjúztatás, egyszerűen nem tud vele mellélőni. Ha alacsonyabb összeget nevezel meg, nem kérdés, hogy miért: marha jól jár veled. Ellenben ha túl magasra teszed a lécet, még mindig ott tartunk, hogy halvány fingod sincs az elvégzendő munkáról, ami rád vár, máris sikerült pszichológiai nyomást helyezni rád. Ha nagyon kellesz nekik, de nem akarnak normálisan megfizetni, akkor patthelyzet alakul ki. Ezt olyan stratégiai húzásokkal szokták feloldani, mint a jövőbeni fizetésemelés beígérése vagy az „itt két év múlva te lehetsz az atyaúristen” perspektíva meglebegtetése, amire öt perc múlva úgysem fogsz emlékezni (ők sem).

A fizetési igényről szóló kérdésnek csak akkor van létjogosultsága, ha te mint álláskereső az adott munkaadóval szemben helyzetelőnyben, de legalább egyenlő félként vagy jelen a piacon. Ha tegyük fel, te vagy az országban az egyetlen olyan szakember, aki az adott munkát el tudja végezni (vagy rajtad kívül még öten, ők is fél lábbal külföldön), akkor nagyon más az erőviszony. De a legtöbb munkahely lássuk be, nem ilyen. A kérdést mégis újra és újra felteszik, mi pedig újra és újra megválaszoljuk gondolkodás nélkül, holott a legtöbb esetben nem többről van szó, mint puszta manipulációról. Mi a tanulság? A fentieket kiegészítve annyi, hogy legyél tisztában azzal, mire megy ki a játék, szem előtt tartva, mennyit ér a az a tudás és a tapasztalat, amit megszereztél. Ne feledd, azt senki nem veheti el tőled!