Mintegy fáradt novemberi napot megkoronázandó, György, a huszonnégy éves mérnöki szakos hallgató a vécén ülve alig várta, hogy letehesse az órák óta megszületőben lévő gittet, amikor megcsörrent a telefon. „A kurva életbe – zökkent vissza hirtelen a valóságba – ki a fasz lehet ilyenkor?” A kijelzőre pillantva arca némileg felderült, gyorsan fel is vette, még mielőtt a kezdeményező meggondolta volna magát.

– Halló tessék – hangjával igyekezett leplezni az alig fél perce sikeresen végrehajtott akció okozta megkönnyebbülést.

–  Rossz hírem van, önre esett a választás, be kellene jönnie, alkalmas a csütörtöki nap, reggel 8 órakor?

György ekkor már a konyhában a fél órával ezelőtt elfogyasztott gírosz tál maradékai között matatva nagy nehezen előkotort egy tollat, ügyelve arra, nehogy összezsírozza magát, majd sietve papír után kutatott. Jobb híján a kezébe kerülő előző havi bérkarton hátoldalára serényen feljegyezte az oly rég óta várt időpontot.

–    Igen, öö izé, természetesen, ott leszek.

***

A Minisztérium épületébe lépve Györgyöt egy készségesnek mutatkozó öltönyös férfi fogadta. Leültette, majd kávéval kínálta.

– Nem kérek, köszönöm, éhgyomorra nem szoktam, meg aztán felmegy a cukrom. Egy kummantásnak viszont nagyon tudnék örülni. Csak hogy elmúljon a hajnali merevedésem.

–  Igazán sajnálom, hogy magát hívták be, de hát nem az én döntésem volt. Tudja, a HR-esek...

–  Ugyan, ne is folytassa – szabadkozott György, miközben igyekezett komoly maradni.

– Egy pillanat és máris érkezik a kolléganő – szólt mosolyogva az öltönyös, mintegy kiengesztelve előbbi kijelentéséért.

Pár perc elteltével meg is érkezett az említett hölgy, kezében egy vastag mappával.

–  Elnézést, hogy nem egészen alkalomhoz illően öltöztem, és mielőtt még azt hinnék, nem vagyok beszívva, csak kissé keveset aludtam – kezdte György.

–  Semmi baj, ilyenkor nem teszünk rá utalást, később úgyis szólunk, hogy ez gáz. Előbb el kell nyernünk a bizalmát, a végén még idő előtt elijesztjük.

–  Óh, ennek örülök – nyugtázta mosolyogva György.

Elindultak a folyosón, majd betértek az interjú lefolytatására előkészített helyiségbe.

–  Kérem foglaljon helyet. Én vagyok a pszichológus, ha még nem említették volna. Ugye elhozta az alkalmassági tesztet, amit előzőleg küldtünk el önnek, hogy töltse ki?

–  Ez már csak természetes – válaszolta György és előhúzott táskájából egy salátás füzetet – Bocsánat, a kutyám reggel lepisilte, miközben én a készülődéssel voltam elfoglalva, de mind a kétszáznyolcvan kérdésre válaszoltam – tette hozzá és kissé kihúzta magát.

–  Semmi baj. Először is beszélgessünk kicsit arról, ami pozitív elbírálás esetén önre vár. Elöljáróban annyit elmondok, hogy a beígért bruttó egy misi valójában csak hétszáz, és a túlórákat sem fizetjük ki. A főnök egy bunkó geci, de az elején mindig a szebbik oldalát mutatja. Ellentétben velem, mert én még csak meg sem próbálok emberi arcot produkálni.

–  Ez igazán szimpatikus, máris tetszik ez a munka – mondta György. De mielőtt még belemerülnénk, kérdezhetek valamit?

–  Természetesen – mosolygott a nő – Tudja, itt nem csak mi vizsgáztatjuk önt, hanem ön is minket – tette hozzá, majd megigazította szemüvegét és beszélgető partnerére pillantott.

–  Hány faszt kell leszopnom, hogy megkapjam az állást?

–  Csak a szokásosat. De igyekeznie kell, ne ilyen monoton, gépies módon csinálja, hanem odaadóan, lelkesen.

–  Ez jól hangzik – mondta György.

–  Ugye? - mosolygott a nő – és ne aggódjon, a próbaidő leteltével a feltételek még ennél is pozitívabb irányt vehetnek, például lehet szó kafetériáról, egyéb járulékokról... Nos – folytatta – amennyiben más kérdése nincs, térjünk is rá arra a bizonyos tesztre – mondta, majd elkezdte lapozgatni a füzetet – Arra a kérdésre, hogy „Számomra a tisztesség előnyt élvez az anyagi javakkal szemben” ön nemmel válaszolt. Miért?

–  Egyszer azt hallottam, hogy akinek nincs semmije, az annyit is ér. Valami politikus mondta a tévében. Azóta egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből. Pedig még pszichológusnál is voltam emiatt. Mondta, hogy ne higgyek el mindent, amit a médiában látok. De most mit csináljak? Én elhittem...

–  Rendben, menjünk tovább. „Ön gyakran osztja meg másokkal a személyes problémáit, adott esetben a barátaival” - erre a kérdésre is nemmel válaszolt. Kifejtené?

–  Nem látom be, miért kéne nekem a személyes problémáimmal a környezetemet terhelni. Hogy aznap keményet szartam, fingottam a liftben, a szomszéd csúnyán nézett rám, vagy hogy nagy igyekezetemben letörtem a tejes dobozon azt a kis nyitó pöcköt és késsel kellett rásegítenem... Ne mondja már, hogy ezek annyira érdekes történések mások számára!

–  Tökéletesen egyetértek. Mondja, miért akar nálunk dolgozni?

–  Igazából a helyzet az, hogy unalomból. Tudja, már régen nem szoptam úgy igazán bő nyállal. Kell a változatosság. Az ember idővel kiég, bármit is csinál.

–  Abszolút megértem. Tegeződhetünk?

–  Igen, persze.

– Írtad, hogy hat nyelven beszélsz folyékonyan, tagja vagy a hazai cserkészszövetségnek, a zugkátyúzó körnek, szabadidődben ejtőernyőzöl, játszol pánsípon és hegedűn, tanulsz ógörögül és a kelet-timori irodalom nagy rajongója vagy.

– Így igaz, bár a pánsípot egy ideje letettem. A covid eléggé megviselte a tüdőmet, azóta magától sípol.

–  Mivel foglalkoztál mindezidáig? Az önéletrajzodban úgy látom, a közveszélyes munkakerülést nevezted meg referenciaként.

– Jó, itt egy kicsit lódítottam, nincs róla papírom. Igazából semmi bajom a munkával, csak tudod hogy van ez, nehéz a képesítésednek megfelelő munkát megtalálni.

–  Nem is tudom, mit kérdezhetnék még. Olyan fasza csávó vagy! Kár, hogy nem rajtam múlik, hogy felvegyenek. Mindenesetre én nagyon drukkolok! Ha elfogadsz egy jó tanácsot, a főnök előtt ne ejtsd ki az „fizetésemelés” szót. Utálja. De ha a kedvence leszel, még akár tegezheted is és elmehettek együtt dartsozni. Egy kis türelmedet kérem, nem sokára visszajövök és értesítelek az osztályvezető döntéséről.

Néhány percnyi várakozás után a nő visszatért az interjú helyszínére. Mosolyogva lépett be az ajtón:

– Fel vagy véve.