A „a genetikusan alattvaló magyarokról” értekező Kertész Ákostól az „egy magyarra nálunk négy hülye jut”-ozó Hofi Gézáig számtalan megnyilvánulását tapasztaljuk a belénk ivódott és mindent átható önostorozó attitűdnek. Minden nemzetnek vannak kevésbé szerethető, kikarikírozható jellemzői, a külföldrajongó azonban nem elégszik meg az egészséges önreflexióval – ő a magyarságból kiveszett (vagy talán sosem létezett) tökélyt keresi és addig nem nyugszik, míg meg nem találja valahol a határokon túl… Bár a külföld iránti rajongás lelki mozgatórugói hasonlóak, két fő csoportot különböztethetünk meg: a nyugat- és keletrajongót. Jelen írásban előbbit ismertetjük.
Shakespeare vagy Thomas Mann művei hidegen hagyják, ellenben elismerően bólogat, amikor az olasz és francia gasztronómia, de legfőképpen a német fizetések kerülnek szóba. Angol fonttal a zsebében lesajnáló esszéket ír a magyar fizetőeszköz gyenge mivoltjáról, szakmabelieket meghazudtoló éllel és bátorsággal kritizálja a különböző gazdaságpolitikai döntéseket. Nyugat-európai emigrációja alatt lelkesen folytat politikai diskurzusokat az arra fogékony közönséggel, ám ezek legtöbbször nem igazán mutatnak túl a „Magyarországon nincs demokrácia” megállapításának mélységén vagy a témában készített, illetve továbbosztott egybites mémek általi nézettség növelésén és lájkok begyűjtésén. Well, ő nagyon sajnálja és megveti azokat, akik a szülőföldjükön kénytelenek tengődni. Nem lenne a helyükben. A nyugatrajongók kétféle státuszt különböztetnek meg önmagukra vonatkozóan: van, aki nyugaton él és van, aki otthon maradni kényszerült.
Utóbbi honfitársakkal nem igazán áll szóba külföldön. Akcentusát minden igyekezetével igyekszik eltitkolni, ha mégis lebukik vagy származása szóba kerül, pironkodva magyarázkodik: igazából csak a véletlenen múlt, hogy magyar földre ejtette a gólya. Ha választhatna, inkább született volna írnek, spanyolnak vagy amerikainak. Soha nem járt még Magyarországtól keletre vagy délre, vagy ha igen, szemforgatva tér haza – ő többet nem megy ilyen putri helyekre! A legtöbb ismerőse csak hallomásból ismeri ezeket a nyomorúságos országokat és egytől egyig lesújtó véleménnyel van róluk. A vadkelet határa szerinte Bécs külvárosánál húzódik, nem pedig Csapnál. Titokban a lebensraum-elmélet rajongója, ha tehetné, Magyarországot nyolcszáz kilométerrel nyugatabbra tolná, retorikailag viszont borzasztó érzékenységet tanúsít minden egyenlősítési törekvés iránt. A neki nem tetsző véleményeket, kommenteket természetesen elfogadásból és felebaráti szeretetből dekonstruálja/tiltja/jelenti.
Spanyol, olasz vagy brit párja van. A családra és úgy általában a heteroszexuális párkapcsolatra a kelet despotikus, elnyomó intézményeként tekint, amely kizárólag az (férfi által elkövetett) erőszak és zsarnokság kontextusában merülhet fel. A melegek és az írek sosem verik a gyereküket. Amerika neki még nagy falat – egyszer talán teljesül a nagy álom és kijut. Ha volt/élt a tengerentúlon, akkor megfelelési kényszerből másról sem tud beszélni, mint hogy ott minden kurva nagy, mindenki jó fej és happy, nem olyan depresszív és bunkó, mint idehaza. A közösségi oldalakon jellemzően valamely nyugat-európai ország távolról is jól beazonosítható nevezetességével pózol – közösségi oldalakon profilképek beállításakor is ezek közül válogat. A holland szurkolók által összehugyozott belváros, a másik (vagy azonos) nemmel történő ismerkedés sörösüvegek és sültkrumpli hajigálásával való kezdeményezése számára fikció, amely csak egy elvakult és bigott skanzenlakó fejéből pattanhat ki. Ha a nyugat-európai turisták deviáns viselkedése, vagy éppen a nyugati hatalmak hazánkat múltban vagy jelenben érintő ellentmondásos viszonyulása kerül szóba, pillanatokon belül a magyar munka- és párkapcsolati morál, a bűnözési statisztikák vagy a különböző politikai aktorok által elkövetett megbocsáthatatlan bűnök kerülnek tematizálásra a fenti állítások relativizálása céljából. Jelszava: európai vagyok, nem magyar!
Folytatásért lásd: a keletrajongó
