Ez a kis szösszenet Neked szól, aki a hírek láttán viszkető ujjakkal ragadsz billentyűt, hogy a benned megfogalmazódott tartalmas és mély gondolatokat – lehetőleg minél több cikk alatt – megoszd a nagyérdeművel: „Felelőtlen”, „Ennyi esze van, így járt”, „Na, egy újabb Darwin-díj jelölt”, „Úgy kell neki, minek ment oda?!”
Felismerted, hogy az internet Számodra demokratikus jogokat biztosít, amelyeknek köszönhetően szabadon kinyilváníthatod érzéseidet, gondolataidat – ami tényleg tök jó, csodálatos vívmányok ezek. Csak arról feledkezel meg, hogy miközben Te önfeledten fröcsögsz a gyereked fotójával a profilképeden, addig az ország egy hegymászót gyászol. Egy embert, aki megpróbálta a lehetetlennel határost: hazárdjátékot űzni a természet erőivel közel nyolcezer méter magasan. Sajnos a kocka ezúttal a természet javára fordult. Akár nevezhetjük orosz rulettnek is – a hasonlat teljes mértékben megállja a helyét: erőnlét, fittség, edzettség ide vagy oda, ebben a magasságban bizony nem nagyon bízhatsz másban, mint a szerencsében. Ezt nem én mondom: tapasztalt hegymászók véleménye ez.
Persze a Te szemedben ők is csak olyanok, mint azok a mesteremberek, akik a jobb, tartósabb (és drágább) anyagot ajánlják, nehogy rádőljön népes Családod fejére a ház – biztos csak le akar Téged húzni, hiszen vállalkozó, ott rohadjon meg az összes. A fehérköpenyest is, aki sokadszorra teszi szóvá, hogy nem kéne minden nap fehér mérgekben kirántott zsírt zabálnod, mert megbetegít, biztos a Sorosista Brüsszel szponzorálja, azért mondja ezeket a Számodra nem kedves dolgokat. Ki tudja, egy nap majd csipet ültet beléd, nővé operál vagy tesztel rajtad valami gyanús gyógyszerkészítményt. Hegymászó, na persze! Há' minek megy oda? Miért nem jó neki a balatoni levegő, amikor ott még egy lángost is elmajszolhat mellé?
Ha másban nem is, abban egyetérthetünk, hogy a Mount Everestet megmászni nem olyan, mint hétvégén felmenni a Pilisbe sörözni. Apropó, sörözés: nem Téged láttalak üvöltözni meg kurvaanyázni múltkor a majálison, mert a hároméves gyereked feldöntötte a piroscsillagos dobozos szívgyógyszeredet? Nem te dudáltál meg mutogattál, amikor a zebrán átkelő öreg tempóját lassúnak ítélted? Nem te előztél be a kanyarban, Schumachernek képzelve magad, előidézve majdnem egy frontális ütközést? Ja, az nem Te voltál. Ezek mind nem mi vagyunk. Ez itt egy büszke sportnemzet, csupa példamutató, felelős emberekkel! Csak úgy hadd kérdezzem meg: mikor foglalkoztál utoljára a gyerekeddel; mikor ültél le vele megírni a leckét vagy kikérdezni tőle a verset, amit a tanítónéni feladott neki? Szoktál vele beszélgetni, meghallgatod a problémáit? Befizetted osztálykirándulásra, menzára vagy szerinted ezek tök felesleges dolgok – jóvanazúgy, ha a kis padtársától kunyerál majd egy kis madárlátta szendvicsmaradékot? Nem kell rá válaszolnod.
Engem amúgy nem érdekel a szenzáció, és ahogy más téren is, itt is igyekszem kerülni a pátoszt, a hangzatos, de üres szavakat, főleg, hogy nem köt semmi ehhez a sztorihoz. Még csak azt sem mondom, hogy aki nem asszisztál a hegymászáshoz, mint sporthoz, az biztosan a fotelben punnyad egész nap, mert ez sem igaz. Nem kell rajongani érte. Nem kell hőst gyártani belőle. De egy alapvető minimumot adjunk meg, legalább ilyenkor tegyük kicsit félre a rosszindulatot.
Ha majd egyszer egy magyar feljut oxigénpalack nélkül a csúcsra, akkor lehet vele büszkélkedni, elégedetten szisszenteni egy sört meg a sógoréknál haknizni vele.