Inkább kereszteljük át Nyugdíjas övezetre, sokkal találóbb. Lerágott csont – mások, máshol ezerszer megírták – mégis kénytelen vagyok hozzáfűzni néhány gondolatot a témához, mert nem lehet elégszer mondani – sose tanulunk belőle. Ha már sejted, miről fog szólni a szösszenet, esetleg Te magad is szembesülsz a problémával minnennapjaidban, megkíméllek a felesleges körtől: számodra semmi újat nem fogok most mondani.
Az ember azt hiszi, hogy vidéken csupa egyenes gerincű, nemeslelkű emberek élnek. Semmi furkálódás, jelentgetés, alátevés, beterjesztés, fenyegetőzés, lehúzás, cetlizgetés, csendőrködés – csakis a helyzet praktikus és egymást kölcsönösen elfogadó, kompromisszumkész megoldása. Szerencsére az esetek többségében ez így is van, de sajnos a nyuggermentalitás (sorry, no equivalent) itt is ugyanolyan, mint bárhol máshol: pusztuljon a fiatal is, ha már neki szar! Őt egyszerűen irritálja, feszélyezi, bántja, hogy más egy kicsit jól érzi magát. Sértődött erkölcscsősz, ocd-s decibelmérő, akit nem hívtak meg egyik buliba se.
Ő a LAKÓ. A többi Lakóval együtt ő politikai húzóerőt, véleménymonopóliumot és többletjogokat magának követelő csoporttá sűrűsödik, amellyel szemben Te, Fiatal Dolgozó Polgár csak egy megtűrt kolonc lehetsz. Dohos, áporodott panelzuguk – nyomorúságos életük mentsvára – az ő birodalmuk, amely szerintük csakis az övéké. Az ÉLETnek, fotoszintézisnek, sejtburjánzásnak mindenfajta jelenlétét tűzzel-vassal üldözik: szívják csak a fiatalok is velük együtt az elmúlás nyomasztó levegőjét!
Az embert már kisgyerekkorában a megtűrt kisebbség szerepére szocializálják, kondicionálják: ne nyomd hangosan a csengőt csak szép finoman (láttál már ilyen csengőt?), nehogy a szomszédnéni meghallja; lábujjhegyen közlekedj; este 6 után egy pisszenést se halljak; ne menj ki vécére, csak ha nagyon muszáj, mert az öblítést az egész lépcsőház hallja; ne nyúlj a (mű)virágokhoz, az nem azért van; a téren is inkább csak suttogva beszélgess, mert felébrednek szegény Lakók (délután 2-kor). Később: ne cigizz az ajtó előtt, mert felfelé száll a füst (!), ne hozd ide a haverjaidat, menj inkább te át hozzájuk (élősködni). Miért? MERT MIT SZÓLNAK MAJD A LAKÓK.
Bejelentés érkezett a Lakóktól. A Lakók panaszkodnak. Szóltak a Lakók…
Hát nem, nem szóltak. Otthon voltam és aludtam, ettem, számítógépeztem, gitároztam, beadandót írtam, dolgoztam, haverommal/Édesanyámmal/Barátnőmmel chatelgettem, beszélgettem, sörözgettem, blogot írtam – olvastam, podcasteket néztem, filmeztem, edzettem, levegőt vettem, ÉLTEM. Nem szólt nekem senki diszkréten, hogy lécci kicsit halkabban lélegezzek/fingjak/egyek, mert zavarom a kölyköt egy szinttel arrébb az üvöltözésben és a padlón sikítva csúszás-mászásában. Persze hogy nem, mert érzi – tudja, hogy nem évültek még el azok az idők, amikor heteken keresztül, éjt nappallá téve tört borsot az orrom alá a cseszett lakásfelújításával, fúrásával-faragásával, nyomorúságossá téve home-officeban – és azon túl – töltött mindennapjaimat. És? Hívogattam a többi Lakót, tettem Hatósági eljárás kezdeményezésére utalásokat? Ugye nem.
Szögezzük le: nem vagyok balhés alak. Jó, ha évi 5-ször van nálam mutatóban egy-egy Vendég, ott is mi történik? Békés, visszafogott sörözgetés, pizzaevés, sztorizgatás, kulturált ellevés. De már ezért is szólnak, mindenért szólnak! Ha már szólnak, maxoljuk ki, nem? Hagyjuk ezeket a napközis baromságokat, ne finomkodjunk, kezdjünk el élni úgy IGAZÁN! Ha a mosógép, porszívó együttes erővel nyomja el kedvenc Együttesem zenéjét, én csak azért is fel fogom tekerni a hangerőt, izzanak azok a decibelek, hadd szóljon! Nem fogok rászólni a Vendégeimre ötpercenként, hogy lécci suttogva beszélgessetek; nem tessékelem ki tízkor és küldöm haza meghunyászkodva, mindenféle átlátszó hazugságokra hivatkozva (- Tudjátok, holnap munka van, szóval izé… ágyban lenne már a helyem, ki kellene pihennem magam – Ne viccelj, Gyurikám, mi is dolgozunk ám holnap /kacsint/. Na, hol a poharad, miért nincs még megtöltve?). Mi lenne, ha rendeznék egy igazi hányós-üvöltözős DJ-s partyt és úgy istenigazából megnyomnánk? Kiesne a kötőtű meg a Bors magazin a nyuggerje kezéből, az biztos. Akkor legalább tényleg lenne miért jelentgetni, Tanácsházára telefonálgatni, beterjeszteni, felcetlizgetni…
Vissza a panaszkodáshoz. Panaszkodnak. Kevés a nyugdíj, kevés a fiatal, nincs munkaerő, bezzeg ők ANNYIT dolgoztak annó, szóval nekik jár a csendes haldoklás. Egyrészt, dehogy dolgoztatok: loptátok az anyagot a gyárból – már ha egyáltalán bejártatok – fusiztatok, rangon aluliakat csicskáztattatok, ott nyaltatok felfelé, tapostatok lefelé, ahol ahol csak tudtatok. Másrészt, Ti szoktatok mindig azzal jönni, hogy Ti még megéltétek a pillanatot – hányszor hallgattuk már végig, hogyan lógtatok be koncertekre, cigiztetek, szerelmeskedtetek tiltott helyeken, szívattátok szanaszét a tanárt, rendőrt, taxist, szomszédot, játszottátok ki a szabályokat, lázadtatok és lázítottatok a rendszer ellen, amely Titeket (amúgy) eltartott, munkát és normális, kiszámítható életet biztosított? Nem a telefont nyomogattátok a sarokban. Hol vannak már azok az idők? Hol van az a szép új világ, amit Ti nekünk megígértetek és elvileg felépítettetek önnön saját két kezetekkel?
Ugye jó zsebre tenni a rezsikülönbözetet, lehúzni az utolsó bőrt is a Dolgozó Fiatalról? Inkább ne is menjünk bele, igaz? Szerintem se. Hagyjuk egymást ÉLNI. Te meg maradj a kis zugodban vagy költözz kertes házba.
Köszönöm, hogy zavartam, kezit csókolom!
