Elkészítettünk egy tízes listát azokból a beszélgetésékből, amelynek egy politikai elemző nem szívesen lenne a része.

Olvasói levél / Pest, 2022. október 29:

Modoros? Orosz? Mi sem állhat távolabb egymástól – gondolná hirtelen az olvasó a címet látván. Joggal. Ahogyan a tesiórán leghangosabb Bercike sem az osztály legélesebb kése ha nyelvi bravúrokról van szó, úgy egy nyers erő mindenhatóságát kultiváló nemzetről is nehezen feltételezünk bármiféle modorosságot. Azonban aki ezt a kultúrát közelebbről ismeri rájön, hogy itt is megtalálhatók a modor helyi felelősei, művelői, bár a fogalmat érdemes az orosz valóság (ez itt külön miséért kiált) sajátos keretei között értelmezni – számos ponton mutat átfedést az alpárisággal. E poszt írója az elmúlt napokban olyan élményekkel gazdagodott, amelyek révén körvonalazódni látszik az orosz turbómodor (egyelőre) dobogós helyezettje – történetünk ihletőjét nevezzük mondjuk Ivánnak. Miután alaposan kiszörnyűlködtem magam, másnap neki is láttam, hogy papírra vessem a sztorit még mielőtt a friss emlékek kihűlnének.

- Jó reggelt, Dezső bácsi - köszönt György illedelmesen, miután megérkezett a forgalmi vizsga megbeszélt időpontjára.

- Annácskám, nézd meg, ki lehet az! – szólt hangosan Jolán, miután megszólalt a kapucsengő. Anna könyvébe feledkezve ült a kanapén. A kérésnek eleget téve felpattant és kinézett az ablakon.

- Fogalmam sincs. Szerintem hozzád jöttek.

Jolán gyors mozdulattal kikapta a sütőből az addigra majdnem odaégett rakott krumplit és kicsoszogott az udvarra. A kapu előtt két öltönyös fickó várakozott.

Az előző rész folytatásaként következzék tehát a címben szereplő embertípus: a keletrajongó. Ő az, aki semmilyen európai nyelvet nem beszél. Ha igen, szégyelli. Demonstratíve nem tudja helyesen leírni és/vagy kiejteni az angolszász és újlatin nyelvekre visszavezethető földrajzi és személyneveket. A Magyarországra érkező turistákkal vagy az itt élő külföldiekkel nem hajlandó anyanyelvén kívül más nyelven megszólalni. Ahogyan külföldön sem elegyedik szóba a helyiekkel. Egy az egyben megveti a Nyugatot annak valamennyi gazdasági, eszmei, kulturális és technológiai vívmányával együtt és ezt minden alkalommal megvallja, ha szóba kerül a téma.

A „a genetikusan alattvaló magyarokról” értekező Kertész Ákostól az „egy magyarra nálunk négy hülye jut”-ozó Hofi Gézáig számtalan megnyilvánulását tapasztaljuk a belénk ivódott és mindent átható önostorozó attitűdnek. Minden nemzetnek vannak kevésbé szerethető, kikarikírozható jellemzői, a külföldrajongó azonban nem elégszik meg az egészséges önreflexióval – ő a magyarságból kiveszett (vagy talán sosem létezett) tökélyt keresi és addig nem nyugszik, míg meg nem találja valahol a határokon túl… Bár a külföld iránti rajongás lelki mozgatórugói hasonlóak, két fő csoportot különböztethetünk meg: a nyugat- és keletrajongót. Jelen írásban előbbit ismertetjük.

A semmi-nem-jó utazó jóléti társadalmak által kitermelt jelenség. Ismerjük ezt az archetípust, tudjuk, kiről van szó: ő a fejlett gazdaságok vívmányain urizáló, ám azok előnyeit sem otthon, sem idegenben élvezni nem tudó frusztrált kispolgár. Utazások szervezésekor ő a leghangosabb. Vadul lapozgatja a nagybácsitól kapott útikönyvet, végignyálazva különösen a gasztronómiai és közlekedési információkat, a célországról készített valamennyi, világhálón fellelhető képi és audiovizuális anyagot, kezdve a blogoktól a youtube-videókig elolvas, megnéz, rendszerez, kielemez. Túlbuzgó lelkesedése révén a haverok azonnal beveszik útitársnak – csak később jönnek rá, hogy ez óriási hiba volt.

A most következő történet tárgya nem más, mint a szovjet idők megsárgult lapjait idéző, méltán hírhedt „086-os számú szpravka”, melynek hallatán még helyiek is felszisszennek. Egészen pontosan egy egészségügyi igazolásról van szó, amelyet minden olyan intézmény megkövetel, ahova – az egyszerűség kedvéért fogalmazzunk úgy – rendszeresen jársz. Vagyis iskolába, egyetemre, munkára jelentkezés alkalmával is magaddal kell vinned. Egyrészt igazolod vele, hogy nem vagy halálos/fertőző beteg és ezáltal nem jelentesz veszélyt a társadalomra (= a szocialista népre, mint azt később megtudtuk), másrészt ha munkaidőben bármilyen baleset ér, te vállalod magadért a felelősséget, nem az adott intézményhez tartozó illetékest fogják leültetni gondatlanságért. Jó, mi?

Vannak, akik (mindig is alulfizetett) foglalkozásuk jellegénél fogva vagy éppen a megfelelő ambíciók/kapcsolati tőke/rendszerszintű akarat hiányából fakadóan soha életükben nem részesülnek benne. Vannak, akik csak a kávéautomata mellett és kollegiális rendezvények alkalmával célozgatnak rá félhangosan, remélve, hogy az elejtett magok termékeny talajra hullanak. És vannak, akiknek áldozatos és körültekintő munkával sikerül rábírniuk munkaadójukat, hogy az erőfeszítéseikért cserébe kapott anyagi javak az elszabaduló infláció nyomába szegődjenek, vagy akár utol is érjék azt.