Régebbi írás, nem fűzök hozzá kommentárt:

Az úriember nem csak az ismeretség/baráti összejövetel/telefonbeszélgetés/étkezés első tíz percében úriember. Az úriember megtanult viselkedni és tudását nem az évenként kétszer látogatott pince legutolsó poros, pókhálóval beszőtt polcán tárolja a limlomok között, hanem alkalmazza is. Nem csak otthoni magányában, hanem társaságban is. Sőt, főleg ott. És nem addig tart, amíg valaki ki nem hozza neki az első felest.

Természetesen becsülendő, ha valaki szofisztikáltan, körültekintően fejezi ki magát. A trágár, indokolatlanul nyers, már-már erőszakos formát öltő megnyilvánulásoknak az üzleti életben nincs helye. Meggyőződésünk ugyanakkor, hogy az ember – természeténél fogva – hivatalos, munkahelyi létállapotában is csak ember. Lássunk néhány példát azokra a fent jelzett környezetben alkalmazott kommunikációs sémákra, amelyek mögött – időnként nem is annyira megalapozatlanul – egészen más, önmagánál prózaibb, emberibb, életszerűbb jelentést, üzenetet sejthetünk. Ezek a mondatok a munkaviszony jellegétől függetlenül bárkitől elhangozhatnak:

/UTC+2, 12:18/

- Szia, rosszkor?

- Áh, ugyan, dehogy, mondjad csak.

- Jaj, bocsánat, hogy ebéd közben zavarlak, csak azt akartam megbeszélni, hogy…

Az erdő széli út mentén állt egy csipkebokor. Kora ősz lévén virágait már elbontotta, termését még nem csípte meg az első dér. Az enyhe eső jót tett neki, felfrissülve, kivirulva várta sorsa beteljesülését, hogy gyümölcsével megajándékozza az arra járókat.

A rendelő ajtaja nyílt, az ultrahangos orvos kilépett a várakozókkal tele folyosóra és a soron következő nőhöz fordult.

„Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek!" /Karinthy Frigyes/

„Itt voltunk…” – olvasom a liftajtón, és ahogy kinyílik, tétován belépek. Amikor becsukódik mögöttem az ajtó, egyszerre minden elcsendesedik; csupán a szívem lüktetését érzem, mely tompítja az érzékelésemet. Átfázott testem még mindig az utca fagyától borzong.

Kerültél már olyan helyzetbe, hogy kölcsön kelljen kérned, amikor épp nem volt elég cigid buszjegyre? Vagy nem tudtad kifizetni a villanyszámlát, mert alkoholos mámorban jó ötletnek tűnt a maradék félretett pénzedet is plazmatévére elverni? Amennyiben az utolsó fillér megadásáig álmatlan éjszakák gyötörnek, nem pedig úgy kell utánad küldeni az orosz maffiát, hogy előásson Mordor legmélyebb bugyraiból és kiverje belőled az infláció miatt akkorra már felét sem érő összeget, akkor ez a poszt neked szól.

Egy heteró, aki már látott meleget, áll szemben egy másik heteróval, aki csak olvasott róla. Mindkettőjük hallott már a banánról, de még egyikük sem kóstolta és hevesen vitatkoznak arról, milyen az íze. Az egyik tele van előítélettel és valami megmagyarázhatatlan, elemi félelemmel, hogy a szivárvány színeinek puszta látványától valami szégyenteljes dolgot követne el – demonstratíve kicsit távolabb is húzódik beszélgetőpartnerétől –, míg a másik teljes átéléssel beszél a melegek érzékeny lelki világáról, miközben a pénisz puszta látványától is viszolyog.

Figyelem: a most következő írás iróniát tartalmaz. Kérjük kattintson el!

A nők iránti ellenszenv konszenzusán megképződött véleménybuborékokban elterjedt az a meggyőződés, miszerint a nők arra törekednek, hogy az élet minden területén – a népnyelv által használt kifejezéssel élve – hordhassák a nadrágot. Erre számtalan példával igyekeznek rávilágítani: a gyengébbik nem egyetemre jár, karriert épít, szavaz és ha valamit el akar érni, akkor azt a születésüktől bennük rejlő női energiák teljes hadrendbe állításával vívja ki: kisírja, kihisztizi, ha pedig nem éri el a kívánt célt, akkor megsértődik és a testi-lelki örömök megvonásával sújtja a neki szót nem fogadó férfit. Nagyapáink megfogalmazása szerint ilyenkor „beléjük száll az ördög”, ami a házasságok túlnyomó többségében előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül bekövetkezik.